Szeretteink emlékét eredményeinkkel őrizzük meg

Amikor gyermek voltam, apám, aki a lengyelországi Bialystokból vándorolt be, elfogadott egy rabbiállást a brooklyni Borough Park egyik zsinagógájában. Ez a negyvenes évek elején történt, és én ekkor kerültem először kapcsolatba a Chábád-Lubavics mozgalommal.

A Dean utcában működő Chábád általános iskolába jártam, ahol a tanárom, és későbbi sógorom, Meir Greenberg rabbi nagyon aggódott a hallásom miatt. Majdnem teljesen siket voltam, és az orvosok, akikhez a szüleim vittek, az operációt javasolták. Meir ekkor úgy döntött, hogy elvisz az előző lubavicsi rebbéhez, és az áldását kéri a sikeres beavatkozáshoz.

Emlékszem a Rebbe átható, de egyben együttérző tekintetére. Kedvesen rám mosolygott, és megnyugtatott, hogy hamarosan újra hallani fogok. A műtét valóban sikeresen zajlott, és ezt követően már elég jól hallottam.

Miután megnősültem, a texasi San Antonióban, majd a New Jersey államban fekvő Long Branch-ben lettem rabbi. Eközben a legidősebb lányom na­gyon megbetegedett, ezért kap­csolatba léptem a Lubavicsi Reb­bével, aki ekkor már Me­ná­chem Mendel Schneerson rabbi volt, és az áldását kértem. Azt javasolta, hogy utazzunk Kaliforniába, mert ott dolgozik egy világhírű orvos. Az orvos segített a lányomon, aki egy időre felépült, de öt évvel később, 17 éves korában meghalt.

A halála után úgy döntöttünk, hogy a New Jersey-beli Dealben gimnáziumot alapítunk az emlékére. Eleinte sok problémával kellett megküzdenünk. Az egyik szponzor ragaszkodott a koedukált oktatáshoz, mi pedig egy lányiskolát szerettünk volna létrehozni. Ezenfelül megfelelő helyet is kellett találnunk az intézménynek. Ráakadtunk egy gyönyörű kastélyra, amely remekül megfelelt volna iskolaépületnek, ám a zsidó szomszédok ellenezték a tervet, mert féltek, hogy csökkenni fog az ingatlanjaik értéke.

Ellátogattam a Rebbéhez, hogy a tanácsát kérjem. Nem hagyta jóvá a tervünket. Azt ajánlotta, hogy keressünk egy má­sik helyszínt. Nehezemre esett elfogadni a tanácsát, mert egy tökéletes épületről volt szó, és az ára is kedvező volt. Vitába szálltam a Rebbével: „De hiszen azok vallástalan zsidók. Már teljesen asszimilálódtak.” A Rebbe azonban hajthatatlan ma­radt. „Ne vásárolja meg. Eljöhet a nap, amikor valamelyikük lánya abban az iskolában akar majd tanulni, de a szülei annyira dühösek lesznek, hogy nem engedik oda. Neheztelni fognak, amiért megváltoztatta a környék jellegét és lecsökkent a házuk értéke. Tartsa tiszteletben az érzéseiket, és ne vásárolja meg az épületet” – mondta.

Így tehát nehéz szívvel úgy döntöttem, hogy elállok a kastély megvásárlásától. Ma már tudom, hogy a Rebbének teljesen igaza volt. Később az eredeti szomszédok elköltöztek, és megváltozott a környék összetétele. Az új lakók még ellenségesebbek lettek volna az iskolával szemben, és az ügy csak ártott volna a zsidó egységnek.

Abban az időben, amikor még New Jerseyben éltünk, aktív szerepet vállaltam az Amerikai Rabbitanács (RCA) munkájában. Ezt a Rebbe is támogatta. Miután megválasztottak az RCA helyi csoportjának elnökévé, a Rebbe ezt mondta: „Rabbinak lenni manapság mást jelent, mint egykor. Nem olyan jellegű munka, mint régen. Ma már nem üldögélhet a zsinagógában arra várva, hogy jöjjenek az emberek. Meg kell találnia és inspirálnia kell őket. Ne felejtse el, hogy minden zsidó a holokauszt vagy az asszimiláció lángjából lépett elő. Ezt mindig figyelembe kell venni és ennek megfelelően kell viszonyulni hozzájuk.”

Megszívleltem a szavait, különösen, miután a lányunk halála után Memphisbe költöztünk. Akkor úgy éreztem, hogy a családom érdekében új helyet kell találnunk magunknak. Az emberek természetesen nagyon kedvesek voltak hozzánk, talán túlzottan is… Minden nap ezt hallgattuk: „Sajnálom, hogy elvesztették a lányukat”, vagy „Sajnálom, hogy elvesztettétek a testvéreteket”. Túlságosan fájdalmas volt, hogy mindig erre emlékeztettek minket.

Amikor felajánlották az új állást, a Rebbe tanácsát kértem, hogy elfogadjam-e. Akkoriban még mindig az volt a tervem, hogy gimnáziumot alapítok a lányom emlékére, így bizonytalan voltam. A Rebbe szavai mély bölcsességről tanúskodtak: „Nem azzal őrizzük meg elhunyt szeretteink emlékét, hogy egy épület falára írjuk a nevüket, hanem az elért eredményeinkkel. Ez a legméltóbb módja annak, hogy megörökítsük valaki nevét. Ez a Tóra útja.”

A Rebbe áldása mindvégig mellettem állt, és az ő szavai, tanácsai és bölcsessége kísért az utamon.

Rafael Grossman

  • Küldés emailben

Fejezetek