Szakáll vagy gázálarc?

1938-ban születtem. Miután szüleimet Auschwitzban megölték, engem nevelőszülők neveltek fel.

Az 1960-as években jöttem Izraelbe, egy vallásos kibucba, Sde Eliyahuba, ekkor kezdtem el hagyományőrző életet élni. Valamivel megérkezésem után hallottam először a 18. században élt Scheur Zalman rabbinak, a Chábád mozgalom megalapítójának alapművéről, a Tánjáról, mely a mozgalom filozófiai alapjait fektette le. Ekkor értettem meg, hogy milyen mélységei vannak a jiddiskájtnak, és a zsidó hagyományoknak. Míg a Tánját tanultam, lassan világos lett számomra, hogy van valami, ami sokkal mélyebb kötődést ad a zsidóságomhoz, mint az egyszerű identitás, hogy van valami ami a lelkünkről szól. Ekkor kezdtem el szorosabban kötődni a Chábádhoz.

Mikor elkezdődött a hatnapos háború, engem is behívtak katonai szolgálatra. Árkászként dolgoztam, az volt a feladatom, hogy hatástalanítsam a szárazföldi aknákat. Majd jött 1973 és a jom kippuri háború. Ekkor az ország déli határán teljesítettem szolgálatot. Épp egy műveletet hajtottunk végre, mikor a vezérkari főnöktől a következő hír érkezett: „Lehetséges hogy az egyiptomiak vegyi fegyver alkalmazásához folyamodnak, így mindenki gázálarcot kell, hogy kapjon. Bármely katona, akinek szakálla van, azonnal távolítsa el azt, hogy veszély esetén a gázmaszk szorosabban illeszkedjen.” Én azon három katona egyike voltam, aki vallási okokból nem borotválkozott. Az egységemben volt néhány vallásos a Bnei Akiva nevű szervezettől. Ők olyan borotvát használtak, ami olló módjára vágta a szakállat, s azt mondták: „Efráim, ezt a borotvát még a zsidó törvények is engedélyezik. Veszélyben az életed, használd!” Én erre azt mondtam: „Srácok, az életveszélyes helyzet az, mikor a veszély már ténylegesen előtted van. De ezt most még nem tudni, csak feltételezünk.” Nem tudtam megtenni. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy megváljak a szakállamtól. Elmentem a tisztek sátrához, és ott találtam az egység-parancsnokunkat, Shimon Yekutiel őrnagyot is. Ő nem volt vallásos, de hármunkat, vallásosokat nagyon kedvelt. Azt mondtam neki: „Nézd, tudom hogy ez a vezérkari főnök parancsa, de úgy érzem, ha levágom a szakállam, nem vagyok többé katona.” Majd azt kérdeztem: „Hallottál Sámsonról? Miután levágták a haját, elvesztette az erejét. Én is ezt érzem. Ha levágják a szakállam, oda az erőm.” Ő azt mondta: „Akkor is, ez a vezérkari főnök parancsa!” Majd visszakérdeztem: „Hallottál már a lubavicsi Rebbéről?” „Igen, hallottam róla” – hangzott a válasz. „Hadd kérjem ki az ő véleményét. Ha szerinte is életveszélyről van szó, akkor  mind hárman megválunk a szakállunktól.” Beleegyezett. Yehosef Ralbag rabbinak írtam levelet, a Chábád ifjúsági szervezetéhez, s kértem, hogy kérdezze ki a Rebbe véleményét a helyzetről. Két nappal később, mikor éppen őrszolgálatban voltam, megszólalt a tereptelefon, azzal az üzenettel, hogy a feleségem keresett. Mikor visszahívtam, ő azt mondta: „Tuvia Blau rabbi beszélt a Rebbével, aki azt mondta, hogy nem lesz mérgesgáz támadás. Ne nyúlj a szakálladhoz!” Ezenkívül a Rebbe küldött egy levelet is, melyben ez állt: „1. Teljesen világos, hogy nem lesz mérgesgáz támadás. 2. A katona vegye fel a gázmaszkot, és mutassa meg, hogy annak illeszkedését nem befolyásolja a szakálla. Ezt azok kedvéért, akik nem tudnak eleget a témáról, vagy mert nem tartják fontos szempontnak a szakáll megtartását. 3. A katonák mutassák be a fenti pontokat. Ha ennek ellenére nem fogadják el, vigyenek magukkal plusz elővigyázatosságból ollót, így veszély esetén pillanatok alatt tudnak megválni a szakálluktól. Ez sem tart hosszabb ideig, mint a gázmaszk felhelyezése. Utóirat: Az első világháborúban elterjedt volt a mérges gáz bevetése, s minden hadsereg, beleértve a britet is, használt gázálarcot. Ennek ellenére az indiai szikheknek, akik a britek mellett harcoltak, engedélyezték szakálluk megtartását, s köztudott, hogy kiválóan harcoltak a háború során. Ez is legyen továbbítva a katonáknak, és amint lehet, valahol leközölve.” Miután feleségem felolvasta a Rebbe levelét, kértem, hogy azonnal küldjön három ollót, hogy mindhármunknak legyen szükség esetén. A következő nap felkerestem a parancsnok sátrát, s azt mondtam neki: „A Rebbe azt mondta, hogy nem lesz vegyi támadás.” „Ő azt honnan tudja? Ha jól tudom nem dolgozik a felderítésben. Ez most élet-halál kérdése.” Én azt feleltem: „Hogy honnan tudja? Hát ő a Rebbe. Ha kötődsz a Rebbéhez, ő tudja, hogy mi jó neked és mi nem. Nem lesz vegyi támadás. Nem akarom levágni a szakállam.” Mit tehetett ezek után a parancsnok? Megkért mindhármunkat, hogy írjunk alá egy elismervényt, melyben az áll, hogy vallási okok miatt és teljes belátókészségünk birtokában döntöttünk úgy, hogy nem válunk meg a szakállunktól. Végül, természetesen mindenki látta, hogy a Rebbének lett igaza. Nem volt mérgesgáz-támadás.

Efraim Mol

 

  • Küldés emailben

Fejezetek