A Rebbecen kedvenc „unokahúgai”

 

Nashville-ben nőttem fel, Ten­nes­see-ben. Édesapám az or­vosi egyetemre járt, s később itt is praktizált háziorvosként. A családom itt lépett először kapcsolatba a Chábáddal.

1977-ben Crown Heightsbe utaztunk az őszi nagyünnepekre. Ekkor – Smini áceret ünnepén – kapott a Rebbe szívrohamot. Hatalmas felbolydulás kerekedett az Eastern Parkway 770 számú épületének Chábád zsinagógájában. Az emberek kiabáltak, hogy hagyjuk a Rebbét levegőhöz jutni. Apám – mivel orvos volt – azonnal a segítségére sietett.

Ezután pár napig nem láttuk, mivel pár másik orvossal együtt mini kórházat állítottak fel, s a Rebbéről gondoskodtak.

Egy évvel később, mikor a Rebbe már valamelyest felépült, vég­legesen Crown Heightsbe köl­­töz­tünk. Apám a Rebbe egyik orvosa lett, s egy idő után a Reb­becené is.

Közeli kapcsolatuk miatt, mikor húgom, Rivky 1983-ban megszületett, a Rebbecen látni akarta őt. Apám engem is magával vitt, s ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele.

A Rebbecen olyan közel került Rivky-hez, hogy mikor húgom már beszélni tudott, megkérte, hogy ne Rebbecennek, hanem dodának, azaz nénjének szólítsa. Rivky mindig nagyon várta ezeket a heti találkozókat, melyekre péntekenként került sor. Ilyenkor mindig hozta a mesekönyveit, hogy a Rebbecen olvasson neki belőlük.

Egy pénteken – ez 1987-ben volt, mikor 19 éves voltam – apám nem tudta Rivky-t a Rebbecenhez vinni, így engem kért meg rá, hogy vigyem el. Azért mentem, hogy gondoskodjak róla, hogyha bármire szüksége van, ne a Rebbecent kelljen vele terhelnie.

Ez volt az első olyan találkozóm amikor személyesen is tudtam beszélgetni a Rebbecennel. Abban az időben én épp a siduch (párkeresés – a szerk.) küszöbén álltam, így megkérdeztem a Rebbecent, hogy beszélhetnék-e vele erről a témáról. Ő bátorított, hogy nyugodtan bízzam rá magam. Ezt követően rengeteg hasznos útmutatást adott, amik aztán sokat segítettek, hogy lássam mik a fontos dolgok –  mik azok, amiket keresnem kell jövendő férjemben.

Azt is említette, hogy jelenleg számos Chábád jesiva-tanuló van a világ különböző országaiban, így biztos találok majd közülük hozzám illő férjet. Azt mondta: „Talán pont most a jövendőbeli férjed éppen …van” és felsorolt több országot is ahol jelenleg tanulhatna. Ezek között volt Marokkó, amiről aztán kiderült, hogy későbbi férjem akkori tartózkodási helye volt. Vajon mi késztette rá, hogy pont Marokkót is megemlítse?

Egy évvel később megismer­ked­tem vőlegényemmel, és már
az eljegyzés közelében jártunk.
Mivel annak idején a Reb­be­cen­nel beszéltem mielőtt keresésbe kezdtem volna, úgy éreztem most is vele kell beszélnem először, hogy megtaláltam a hozzám illő fiút. Azt akartam, hogy tőlem hallja elsőként, és ne valaki mástól. Mikor elújságoltam neki, hogy a fiút Levi Yitzchak Shemtovnak hívják, a Rebbecen arca felragyogott. „Nos, nagyon boldog vagyok, mert már most tudom, hogy a gyerekeidhez jiddisül fogsz beszélni.”

Gondolom ezt azért mondta, mert családom mindkét oldalról nagyon amerikai volt, így a Rebbecen mindig angolul beszélgetett velem, húgommal és apámmal is. De Levi és családja jiddisül beszéltek, így a Rebbecen tudta, hogy a jiddis nyelv is az életünk része lesz. Ez láthatóan nagyon fontos volt neki.

1988-ban, mikor hivatalosan is eljegyeztük egymást a látogatásomat követő vasárnapon, a Rebbecen felhívott, hogy elárasszon minket az áldásaival. Sajnos nem emlékszem minden egyes szavára, de arra igen, hogy olyan érzés volt, mint mikor egy szerető nagymama kívánja nekünk a létező legjobbat.

Bíztam benne, hogy még Levit is be tudom neki mutatni, de ez sajnos már nem sikerült. Az egészségi állapota ugyanis hirtelen leromlott, és kórházba kellett szállítani.

Apám ekkor természetesen vele volt, s habár a Rebbecent ekkor már csak néhány óra választotta el attól, hogy végleg itt­hagy­ja ezt a világot, nem magáért aggódott. Nem kérdezte, hogy mi a prognózis vagy hogy milyen kezelés következik. Ehelyett csak annyit kérdezett apámtól: „Mi van az ifjú párral? Hogy vannak? Boldogok? Mikor lesz az esküvő?”

Miután végleg elment, s már túl voltunk a süvén (gyászhét – a szerk.), apámnak találkozója volt a Rebbével, aki szintén az esküvőmről érdeklődött. Mikor megtudta, hogy épp próbáljuk valahogy kisebbre szabni, azt mondta: „Minden menjen inkább az eredeti terveknek megfelelően, ne legyen kisebb, mint azt tervezték. Sőt, ha lehet, legyen még nagyobb. Ne otthon tartsátok, inkább béreljetek ki egy nagy termet. Legyen nagy mulatság, zene, tánc. A Rebbecen tiszteletére, ő is így akarta volna.”

Sarah Shemtov

  • Küldés emailben

Fejezetek