A Rebbe vigyázott ránk

1935-ben születtem a kanadai Mont­realban. Gyerekként olyan zsidó iskolába jártam, ahol az volt a gyakorlat, hogy a világi tár­gyak tanulásához levettük a kipánkat. Tanultam egy kis Tórát, egy kis hébert, és tanítás után egy lubavicsi napköziben, nyaranta pedig egy lubavicsi táborban töltöttem az időmet.

Később, amikor a lubavicsi iskola egész napos jesivává alakult, ott folytattam a tanulmányaimat. Nagyon jó diák voltam, de 1948-ban, a bár micvám után elhatároztam, hogy elhagyom Montrealt, hogy a New York-i Torah Vodaas jesivában tanulhassak tovább. Azonban hiába tanultam a Torah Vodaasban, miután megérkeztem New Yorkba, minden lubavicsi fárbrengenre elmentem, amire csak tudtam. 1951-ben, 16 éves ko­romban került sor a Rebbével való első találkozásomra.

Előre szóltak nekem, hogy nem illendő a Rebbe társaságában leülni, de ő mégis arra kért, hogy foglaljak helyet, és bár csupán tizenéves voltam, mégis úgy beszélt velem, mintha köztiszteletben álló sze­mélyiség lettem volna. Megkér­dez­te, mit tanulok a jesivában, és elmondtam neki, hogy a Talmud Gitin traktátusánál tartunk, mely a válás témakörével foglalko­zik. Azt mondta erre: „Tudod, a válás
koncepciója minden egyes zsidó­ra vonatkozik. Miért? Mert mind­annyiunknak el kell válnunk a jécer hárától, a rossz ösztönünktől.”

Azt is mondta, hogy a je­si­va­beli tanulmányaim közepette időt kellene szakítanom a mu­szár, a zsidó erkölcs tanulmányo­zá­sára, valamint a Tánjára, az Álter Rebbe, a Chábád mozgalom XVIII. századi alapítójának főművére. Erre emlékszem a Rebbével való első személyes találkozásomról.

Nagyjából egy évvel később a szüleim azt szerették volna, hogy hagyjam el a jesivát, és menjek egyetemre, mivel meg voltak győződve arról, hogy a megélhetésemhez diplomára van szüksé­gem. Én azonban nem akartam el­hagyni a jesivát, így azt mondtam nekik, hogy csak akkor megyek egyetemre, ha a Rebbe egyet­ért ezzel. Így került sor a Reb­bével való második személyes találkozásomra. Amikor meg­kérdeztem, mit gondol arról, hogy egyetemre menjek, így felelt: „Húszéves korodig ne menj.” – Erre aztán feltettem a logikus kérdést: „És amikor húszéves leszek, menjek?” – Azt válaszolta: „Addigra megérkezhet a Messiás, és megválthat minden zsidót, és te is köztük leszel, úgyhogy miért is aggódnál azon, mi lesz, amikor húszéves leszel?”

1953 szimchát Toráját a nővé­rem­mel töltöttem, aki nem sokkal korábban egy lubavicsi há­szid­hoz ment feleségül. Szimchát Torá után a nővérem audienciára ment a Rebbéhez, és ő arról érdeklődött, hogy már visszamentem-e a jesivába. Amikor a nővérem azt felelte, hogy még náluk tar­tózkodom, a Rebbe ezt kérdezte: „Miért nem próbálod meg itt tartani?” Így válaszolt neki: „De itt van. New Yorkban lakik. A Torah Vodaasban tanul.” Erre azt mondta a Rebbe: „Miért nem próbálod meg itt tartani, a mi jesivánkban?”

Amikor hazajött, ezt mondta: „A Rebbe azt szeretné, hogy Chá­bád jesivában tanulj.” Ez szombat este történt, és azon az éjjelen nem tudtam aludni, ahogyan a következő éjjeleken sem, és ezért elhatároztam, hogy találkoznom kell a Rebbével. Erre kedd éjjel került sor. Elmondtam a Rebbének, hogy a nővérem továbbította a ké­rését. Megkérdezte: „Megteszed?” „Igen” – feleltem. Aggódtam azonban, hogyan mondom el a Torah Vodaas-beli tanáraimnak, hogy egy Chábád jesivában folytatom a tanulmányaimat. Azt mondta a Rebbe: „Mondhatod ne­kik, hogy korábban, Montreal­ban Chábád jesivában tanultál, és újra Chábád jesivában szeretnél tanulni.” De így feleltem: „Ezt nem mondhatom, mivel azért megyek el, mert a Rebbe mondta, hogy így tegyek.” Azt felelte: „Akkor mondj nekik bármit, de ne hazudj.”

Ettől kezdve hászid lettem – tel­jes mértékben kapcsolódtam a Rebbéhez.

1954-ben tagja voltam jesiva tanulók egy csoportjának, akik a nyári hónapokban különböző városokban zsidó irodalmat osztogattak, és szóba elegyedtek az emberekkel. Négyen ültünk egy autóban – Virginiából utaztunk Ma­rylandbe – amikor borzalmas autóbalesetünk volt. Az autó totálkáros lett, egyikünknek az orra tört el, másikunknak a combcsontja, én pedig elveszítettem az eszméletemet, és az Elkton Kórházba szállítottak. Ez csütörtök éjjel történt; péntek reggel már ott várt a Rebbe távirata, melyben gyors felépülést kívánt.

Azon a szombaton a Rebbe rólunk beszélt a fárbrengenen, és a gyógyulás folyamatát a megtéréshez, a tsuvához hasonlította. Amikor a zsidók megtérnek, és visszatérnek Istenhez, sokkal jobbak lesznek, mint azelőtt voltak, hogy áthágták volna a micvákat. Ezután ezt mondta a Rebbe: „Van néhány tanuló, akiknek teljes gyógyulásra van szüksége, és azzal szeretném őket megáldani, hogy jobban legyenek, mint annak előtte voltak.”

Nem sokkal ezután visszanyer­tem az eszméletemet, és a szüleim hazavittek Montrealba. Hat hétig nem tudtam megmozdulni, de azután jobban lettem. Amikor visszatértem a jesivába, üzenetet kaptam a Rebbétől, hogy látni kíván. Bementem az irodájába, és azt mondta: „Szeretném tudni, hogy vagy.” Így vigyázott a Rebbe a hászidjaira.

Amikor 1961-ben az esküvőmre készültem, a Rebbe azt mondta édesanyámnak: „Szeretnék részt venni ezen az örömteli eseményen.” Addigra azonban ő már nem vezetett esküvőket, így anyám érdeklődött, hogy hogyan fog részt venni. „Ne aggódjon” – válaszolta ő. – „Részt veszek.” Fel kellett hívnunk a Rebbét, amikor a chupához (esküvői sátor) vezettek, így lélekben kapcsolódhatott az esküvőmhöz, még ha személyesen nem is volt jelen.

Miután megházasodtam, Pitts­burghbe költöztem, de a Reb­bé­vel való kapcsolatom továbbra is megmaradt. Egy audiencián a Rebbe azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akik csak azért mennek a zsinagógába, hogy kádist mondjanak egy szeretett hozzátartozójuk után, de nem tesznek tfilint. Így folytatta: „Ha vala­ki kádist mond, de aznap nem tesz tfilint, az eltávozott lelke háborog.” Arra kért, hogy terjesszem el ezt a zsinagógák felügyelői között, hogy ők továbbadhassák az ott imádkozóknak. Így is tettem, a környéken minden zsinagógát bejártam, és beszéltem a felügyelőkkel. Mivel a Rebbe annyira odafigyelt, nekem, a hászidjának is meg kellett tennem a saját részemet.

Ephraim Rosenblum rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek