A Rebbe tanácsa orvosi utasításra

 

Chana Zakheimnek hívnak, a dél-afrikai Pretoriában születtem és nőttem fel, ahol apám rabbi volt. Habár akkoriban a környékünkön nem volt lu­ba­vicsi közösség, mi valahogy min­dig kapcsolatban voltunk a Chá­báddal. Apám negyedik ge­nerációs lubavicsi haszid volt, s emlékszem még mikor kisgyerekként hallgattam nagyapám el­beszéléseit, milyen élmény volt lovaskocsin Lubavicsba menni a rebbéjéhez. Apám szintén gyakran látogatta meg a Rebbét, ő persze már Brooklynban.

Először 1975-ben találkoztam személyesen a Rebbével, mikor apámmal mentünk hozzá Hanukakor. 21 éves voltam, az egyetemi tanulmányaim végén jártam és készültem, hogy szociális munkásként elkezdjek állást keresni, tehát már nagyon időszerű volt, hogy találkozzak a Rebbével. Találkozásunk előtt került sor a jud-tesz kiszlévi ünnepségre – ezen a napon szabadult ki az Alter Rebbe, a mozgalom megalapítója az orosz cári börtönből. Ezen az ünnepségen hallhattam először a Rebbét beszélni, ami olyan mély benyomást tett rám, hogy onnantól kezdve a Rebbe az életem részévé vált, s minden tettemre kihatással volt.

Egy-két nappal ez után a farbrengen után mentünk apámmal meghallgatásra a Rebbéhez. Ezt megelőzően apám utoljára három évvel azelőtt találkozott a Rebbével, mikor a Rebbe arra buzdította, hogy maradjon Dél-Afrikában, „elkötelezetten, és szeretettel”. Mikor apámmal beléptünk az ajtón, a Rebbe felnézett, s azt mondta: „Á, Katz rabbi! Még mindig Pretoriában, elkötelezetten és szeretettel.” Ezen teljesen elképedtem. Kint ülve, míg arra vártunk, hogy bebocsátást nyerjünk hozzá, láttam milyen embertömeg haladt át az ajtaján az elmúlt 3 órában, akkor mennyien fordulhattak meg nála az elmúlt három évben?! A Rebbe meg úgy folytatta a társalgást mintha csak tegnap váltak volna el egymástól.

Később megházasodtam, s a második gyermekünkkel voltam
várandós, mikor az orvosok mondták, hogy lehet, hogy a baba csak császármetszéssel tud megszületni. Érzelmileg ekkor nagyon rossz állapotban voltam, és mindenképp el szerettem volna kerülni a császármetszést. Férjem tanácstalan volt, hogy miként tudna megnyugtatni, így azt mondta: „Lubavicsi vagy, írj egy levelet a Rebbédnek.”

Nem voltam olyan állapotban, hogy bárkinek is írni akartam volna, de felhívtam apámat, aki szavaimat, kétségeimet továbbította a Rebbének, s néhány órával később már a választ is megkaptam. A válasz két részből állt. Elsőnek a Rebbe arra utasított minket, hogy nyomtassunk ki egy Tánját, amit azonnal meg is tettünk. Elhatároztuk, hogy egyet kinyomtatunk angol fordítással is, ez volt az első angol fordítású Tánja Dél-Afrikában. A válasz második
felében arra kért, hogy konzultáljunk egy zsidó orvossal. Ezt is megtettük, s miután egy nagyon kedves orvos barátunk egyeztetett a szülészünkkel, azt mondta nekünk: „A szülésznek nagyon nyomós indokai vannak a császármetszésre. Ne vitatkozzatok vele, csak tegyétek, amit mond.” A császármetszés alatt ébren voltam, így emlékszem, hogy az orvos segítséget kért, mikor a babát kivette. Megkérdeztem, hogy mi a baj, de ő nem válaszolt. Később azt mondta: „Meg kell, hogy mondjam, a Rebbéjük aztán tudja, hogy mit csinál.” Erre azt kérdeztem: „Miért mondja ezt?” Ő azt felelte: „A baba köldökzsinórja olyan szorosan a nyaka köré tekeredett, hogy a normál szülést megelőző első összehúzódás megfojthatta volna. Nem élte volna túl.”

Mára lányom, Chává Tánja már 25 éves. Ő az én ajándékom a Rebbétől, és ő törleszti az adósságomat is felé. Férjével együtt Chábád küldöttként dolgoznak Tel-Avivban, ahol fantasztikus munkát végeznek.

Férjemmel végül elhagytuk Dél-Afrikát, és Izraelbe ali­jáz­tunk. Az érkezésünk utáni időkben nagyon nehéz dolgunk volt. A Rebbének írtam levelet, hogy adja áldását a „férjem lelki békéjére”.

A Rebbe hamar válaszolt, s kérte, hogy ellenőrizzük a me­züzéinket. Miután megtet­tük, láttuk, hogy a bejárati ajtón levőnek több hibája is volt. A „náfsechó” – lelked, és a „háárec” – az ország szavakkal probléma van. Én meg korábban a férjem lelki békéjére kértem áldást, mert nehézségei akadtak az új országban, és íme itt is volt a válasz a nehézségekre.

Nem sokkal ez után férjem munkát, és ezzel lelki békét is talált, végre kezdtünk beilleszkedni. Utólag nem is tudok elképzelni semmi más helyet, ahol a gyerekeimet felneveltem volna. Később ők is mindnyájan valamilyen Chábád munkába kapcsolódtak be, s mindannyian, a fiúk és a lányok is egyaránt lubavicsi haszidoknak vallják magukat.

Mint mondtam már korábban, a Rebbe óriási hatást gyakorolt mindannyiunk életére, és teszi ezt mind a mai napig.

 

Chana Zakheim

  • Küldés emailben

Fejezetek