A Rebbe felállva köszöntötte gyerekkori tanárát

Nagyapám, Snéur Zálmán Vi­len­­kin Dnyepropetrovszkban élt, amit akkoriban Jeka­tye­ri­no­sz­láv­nak hívtak. Abban az időben a későbbi Rebbe is ott élt a csa­lád­jával. A Rebbe még kisfiú volt – ez az 1900-as évek elején tör­tént –, és két öccsével együtt a nagyapám házába járt tanulni.

Anyám emlékezett rá, hogy ez a három fiú mindig jól öltözötten, tisztán, ápoltan érkezett és nagyon udvariasak voltak. A nagyapám tanult velük a megbeszélt ideig, majd hazamentek. Hogy mennyi ideig folyt ez így, nem tudom.

Egyszer, amikor a Rebbe már fiatalember volt, eljött hozzánk és a nagyapámat kereste. Anyám nyitott ajtót, és mondta, hogy nagyapám nincs otthon. A Rebbe mondta, hogy egy könyvet hozott vissza, amit kölcsönkapott, és biztos akart lenni abban, hogy nagyapám megkapja. Anyám elvette a könyvet, és megköszönte.

A nagyapám gyakran mesélt a Rebbe lakodalmáról, amit
1928-ban tartottak Jekatyerino­szláv­ban. Bár a Rebbe Varsóban házasodott meg, a szülei nem lehettek jelen, mert nem hagyhatták el a Szovjetuniót. Ezért hazatértük után tartottak egy második ünnepséget is. A nagyapám is ott volt, és egész éjjel táncolt. Még az asztal tetején is táncolt, ami egy jól ismert történet.

A háború után a családunk – nagyapámat is beleértve – elhagyta Európát, és New Yorkban telepedett le. Amikor megérkeztünk, a nagyapám látni akarta a Rebbét. Ez 1955-ben le­hetett, de nem vagyok benne biztos.

Ebben az időben a nagyapám már mozgáskorlátozott volt, és nagyon nehezére esett menni és állni. Amikor belépett a Rebbe a szobába, hogy kimutassa tiszteletét, állva maradt, de a Rebbe ragaszkodott hozzá, hogy leüljön. Nagyapám továbbra is állva maradt, mire a Rebbe így szólt: „Sok évvel ezelőtt egymással szemben ültünk az asztal két oldalán, így most is ülhetünk egymással szemben az asztal két oldalán”. Ez meggyőzte nagyapámat, és leült.

A Rebbe nem volt hajlandó megengedni, hogy nagyapám áll­­jon a jelenétében. Később azt mondta az egyik nagybátyámnak, hogy „nagyapám állította a talpára”.

Bár nagyapám a Lincoln Place-en lakott, nagyon közel a Chá­bád főhadiszállásához, még­is igen ritkán vett részt az ott rendezett haszid összejövetele­ken, a fárbrengeneken. Miért? Egyrészt nagyon nehezen tudott járni, másrészt amiatt, ami akkor történt, amikor mégis elment.

Valamelyik nagybátyám kísérte el az ajtóig. Ahogy belépett, a Rebbe felállt. És a Rebbe addig állva maradt, amíg nagyapám le nem ült.

Amikor a Rebbe felállt, természetesen mindenki más is így tett. Mivel nagyapámnak hosszú időbe tellett, mire eljutott a székéig, egy nagy csoport ember állt miatta sokáig. Ugyanígy, amikor távozott, a Rebbe ismét felállt, és vele együtt mindenki más is. Az egész jelenet újra megismétlődött.

Nagyapám rosszul érezte ma­gát amiatt, hogy ennyi embert
felállított, amikor megjött és amikor elment, ezért nem jelent meg gyakran, hogy ne okozzon kényelmetlenséget a Rebbének és haszidjainak.

Nagyapám 1963-ban megbe­te­gedett. Lág báomer volt, ami ak­kor vasárnapra esett. Értesítettük a Rebbét, hogy nagyapám nincs jól és kórházi ápolásra szo­rul. Ahogy ezt meghallotta, a Rebbe felhívta a nagynénémet, és így szólt: „Nem bánnád, ha kül­denék egy ápolót a kórházba? Azt akarom, hogy napi 24 órában törődjenek vele. Én állom a költségeket. Ezen kívül azt is szeretném, ha egy bizonyos szakorvos is megvizsgálná.”

A nagynéném természetesen beleegyezett, és tolmácsolta családunk háláját.

Ebben az időben én még fiatal voltam, és egy New York-i iskolában tanultam. Emlékszem, hogy a kórházban a nővérek arról sugdolóztak, hogy egy híres orvos látogatott hozzájuk, mert a Rebbe kérésére meg akarta vizsgálni nagyapámat.

Nagyapám egy csütörtökön, ké­ső éjjel hunyt el. Péntek reggel tartottuk a temetést. A Rebbe is csatlakozott a temetési menethez, és eljött egészen a temető ka­pujáig. A kapuból figyelte a te­metést. Végig ott állt a szertartás alatt, s csak akkor távozott, amikor az befejeződött.

Később kaptunk egy telefonhívást. A Rebbe üzente, hogy elnézést kér, amiért nem vett részt a temetési szertartáson. Elmagyarázta, hogy amikor ellátogat a temetőbe, mindig felkeresi az apósa, az előző Rebbe sírját, amit mindig hosszadalmas felkészülés előz meg. Ez alkalommal, mivel nem sokkal a szombat beköszönte előtt voltunk, nem volt ideje felkészülni, és ezért nem akart belépni a temetőbe. Emiatt kért elnézést a családunktól.

Volt két kérése is:

Az egyik az volt, hogy ő akarta kifizetni a sírhely teljes árát. Mivel a zsidó jog szerint ez a család kötelessége, azt kérte, hogy mi csak egy jelképes összeggel, mondjuk egy dollárral járuljunk hozzá, ő pedig kipótolja a többit.

A második kérése az volt, hogy véssék rá nagyapám sírkövére, hogy ő volt a tanára. A Rebbe nyilván tudta, hogy ha a haszidok megtudják, hogy ő volt a tanára, hatalmas tiszteletet mutatnak majd felé. A fel­ira­tot apám és nagybátyám fogalmazta meg, majd a Rebbe hagyta jóvá. Azt is felajánlotta, hogy kifizeti a sírkő árának egyharmadát. Nagyon nagy sírkövet állítottak.

Ilyen nagy tiszteletet adott nagyapámnak, aki a gyerekkori tanára volt, amikor még kisfiú volt. Bár ez már nagyon régen történt, a Rebbe soha nem felejtette el, és mindig nagy tiszteletet és hálát mutatott irányában a lehető legkülönbözőbb módokon. Ahogy ő mondta, nagyapám „állította a lábára”.

 

Raizel Goldberg

  • Küldés emailben

Fejezetek