„Nem loptunk el semmit!” – A Rebbe és a Szentföld

1980-ban újságíróként dolgoztam a Kol Jiszráel nevű rádiócsatornának. Egyszer, amikor New Yorkba látogattam, bebocsátást nyertem a Rebbéhez egy jehidutra, azaz személyes beszélgetésre. Magammal vittem a diktatfonom is, de mivel nem voltam benne biztos, hogy engedni fogja a beszélgetés rögzítését, elrejtettem azt az egyik kezembe. Ám mikor bementem hozzá, és elkezdtünk beszélgetni, akkor azonnal kinyitottam a tenyerem, hogy lássa, hogy nálam van. Természetesen látta, és ha lett volna bármi kifogása ellene, nyilván szóvá tette volna, de nem volt. Így rögzíteni tudtam a teljes beszélgetést.

A Rebbe megannyi dologról beszélt – főleg Izraelről – s tanácsot adott, hogy miként tudnánk egy kis tóraoktatást nyújtani a Kol Jiszráelen keresztül az embereknek, úgy, hogy közben továbbra is szállítsuk a híreket, azaz ne veszítsünk a profilunkból.

Nem voltam meggyőződve az ötlet sikeréről, így azt mondtam a Rebbének: „Nem lehet mindenből hírt csinálni, nem minden hírértékű. A Tórát nem lehet hírként eladni.” Erre azt mondta: „A Bölcseink tanítják, hogy a Tórához minden nap úgy kell viszonyulni, mintha az valami újat mondana számunkra, mintha csak ma kaptuk volna meg a Szinájon. Így mikor a Pinhász hetiszakaszt hírként közlöd, ennek szellemében cselekszel. Csak annyi a dolgod vele, hogy találj benne valami olyan tartalmat, ami kapcsolódik az aktuális világi történésekhez.”  Úgy éreztem, hogy a Rebbe ad leckét nekem a híradás alapjairól. Lényegében elmagyarázta, hogy miként lehetne megmutatni az embereknek, hogy a Tóra sem kevésbé érdekes, mint a a nagyvilágból érkező hírek. A Rebbe nagy hangsúlyt fektetett a különböző kommunikációs csatornák nyújtotta előnyök kihasználására. Míg más rabbik hozzáállása alapvetően elzárkózó volt, s még a rádió vagy a televízió közelébe sem mentek, addig a Rebbe azon volt, hogy minden létező módon hasznosítsa ezeket.

Az interjú végén az izraeli helyzetről kezdett beszélni – ne felejtsük el, ekkor 1980-at írtunk. „Legjobb értesüléseim szerint a helyzet nagyon kritikus. Az arabok harciassága nőttön-nő. Az elmúlt harminc-nagyven évben, könnyedén meg lehetett vesztegetni az arab sejkeket, s a fiatalok meg mindig követték őket. Most azonban teljesen más a helyzet. A fiatalabb generáció az, amelyik vallásilag sokkal fanatikusabb, és őket már nem lehet megvesztegetni. Se pénzzel, se egyébbel. Számukra semmi sem becsesebb annál, mint feláldozni magukat Istenért. Sajnos, nálunk a tendencia ennek pont a fordítottja. Harminc-negyven évvel ezelőtt senkit sem kellett arról győzködni, hogy az önfeláldozás alkalmanként szükséges, mert mindenki úttörő szeretett volna lenni benne. A mai zsidó fiataloknak azonban más a mentalitása. Valahogy így jellemezném: »Most már elég! Folyamatos nyomás alatt éltünk harminc évig. Most már csak nyugodtan szeretnénk élni, békében, jól. « De ezen hozzáállással a helyzet csak tovább súlyosbodik. Egyszerűen már nincs több idő, fel kell ismerni az arab mentalitásban bekövetkezett változást.”

És igaza volt. Pár hónappal a találkozásunk után a feszültség elkezdett tettlegességgé fajulni, mely aztán az 1982-es libanoni
háborúba torkollott. Most utólag
visszanézve, látva, hogy mik történtek addig, mindenki számára egyértelmű kellett volna lennie annak, hogy ez lesz a végkifejlet.

A Rebbe sürgetett, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy megváltozzon a zsidó fiatalok gondolkodása a Szentfölddel való kapcsolatukról. „Meg kell értetnünk velük, hogy ők jelentik a folytonosságot harminc generációnyi zsidó férfi és nő után, akik a Szentföldre léptek, ami most az ő örökségük. Nem loptunk el semmit. Nem követtünk el igazságtalanságot. Az arabok ezer évvel később érkeztek ide…Ezt kell megérteniük. A baj csak az, hogy a mai fiataloknak nincs türelmük az efféle történelmi okfejtés meghallgatására, még kevésbé annak befogadására. Valami kézzelfoghatóra van szükségük, amiben személyesen is részt tudnak venni. És itt jössz te és a Kol Jiszráel a képbe. Neked lehetőséged van a rádión keresztül megtanítani a zsidó fiataloknak, hogy a tórai pászuk, mely azt mondja: »Halljad. Izrael, Örök Istenünk, az Örökkévaló egyetlen!« nem csak egy Izrael nevű férfinak adatott, aki a Szináj hegyen állt háromezer éve. Hanem minden egyes zsidónak.

S még mennyi mindent mondott, amit sikerült felvennem. Egy teljes kazetta telt meg vele. Mikor visszamentem Izraelbe, azonnal szerkesztettem egy tízperces verziót, a legfontosabb mondanivalókkal, és pénteken már sugárzásra is került a délutáni műsorban. A visszhang elképesztő volt, a kezdeményezés óriási sikernek bizonyult, s a Rebbével való beszélgetésem története mindenhová követett onnantól.

Két évvel később is, mikor a libanoni háborúról tudósítottam az izraeli televíziónak, a Rebbe útmutatásai bátorítottak, s az ő szavai adtak erőt.

Motti Eden

 

  • Küldés emailben

Fejezetek