Peszách - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2020-04-08 19:05 - Ünnep kimenete: 2020-04-11 20:16:00

Mindenhonnan van visszatérés

A negyvenes években pszichológusként dolgoztam Izraelben. Pácienseim elsősorban ho­lokauszttúlélőkből, köztük gyerekekből álltak, akik súlyos megpróbáltatásokon mentek ke­resz­tül. Sokan vélekedtek úgy, hogy nincs remény az ilyen gye­rekek szá­mára, mert túl sok szen­ve­dés­ben volt részük. Én azon­ban azt gondoltam, hogy egyetlen egy gyerekről sem szabad lemondanunk.

Később a Genfi Egyetemen tanultam Carl Jung és Jean Pia­get alatt és 1954-ben megalapítot­tam a Tanulási Potenciál Fejlesz­tésének Nemzetközi Központját (ICELP) Jeruzsálemben, ahol a saját módszeremet alkalmaztam, melyet „képlékeny intelligenciának” neveztem el. A mottóm a következő volt: „Képesek vagyunk segíteni ezeken a gyerekeken, mert ők is emberi lények, isteni szellemmel a bensőjükben”.

Azt hirdettem, hogy mindenki megváltoztatható, és a genetika nem határoz meg mindent. Ez akkoriban igazi szentségtörésnek számított. Az emberek nem hitték, hogy az agy képes megváltozni. Manapság azonban már evidenciának számít, hogy nincs még egy olyan alkalmazkodó és változásra képes szervünk, mint az agy.

A Rebbe ismerte és támogatta a munkásságomat. Akárhová is mentem, mindig találkoztam szülőkkel, akik a Rebbe tanácsára hozták el hozzám a gyerekeiket. A Rebbe leveleket is küldött, melyekben megkért, hogy vizsgáljak meg bizonyos gyerekeket. A leveleit mindig a következő jókívánsággal zárta: „Legyen sikeres!”. Ez az áldás mindig erővel töltött fel és azt éreztem, hogy függetlenül az eset súlyosságától, sikerrel fogok járni. A Rebbe hitte, hogy még a genetikai rendellenességgel született emberek állapotát is hatásosan lehet javítani, és így ők aztán megismerhetik a judaizmus és képesek lesznek Tórát tanulni. Erre az unokám szolgált a legjobb példával, aki a Down-szindrómája ellenére jesivában tanult és leérettségizett.

Abban az időben ez forradalmi gondolatnak számított, mert az emberek nem hitték, hogy ilyen drámai változás elérhető. Ilyen kérdéseket szegeztek nekem: „Hogy meri azt állítani, hogy ez a gyerek beszélni fog? Hogy meri azt állítani, hogy ez a gyerek olvasni fog? Hogyan fejezné be az iskolát? Hogyan tanulhatna jesivában?”

A Rebbével való találkozásaimból merítettem erőt ahhoz, hogy ilyesmiket merjek állítani. A nyolcvanas évekre az elméletem elkezdett elfogadottá válni. Három könyvem jelent meg, egyetemekre hívtak előadást tartani, sőt a Yale Egyetemen még professzori címet is kaptam. Közben folyamatosan fejlesztettem a módszeremet, mellyel bebizonyítottam, hogy korábban nem létező agyi pályákat és kapcsolatokat lehet létrehozni, melyek segítségével a legsúlyosabb állapotban lévő gyerekeken is segíteni lehet.

Életem legbonyolultabb esete is a Rebbén keresztül jutott el hozzám. Egy fiút szellemi fogyatékosnak nyilvánítottak a szülőhazájában, és egy ennek megfelelő intézményben helyezték el. Zavarodott nem-zsidó gyerekek között nevelkedett, akik nagy hatással voltak a viselkedésére. Az volt az általános vélekedés, hogy sohasem lesz képes normális, önálló életet élni. Az apja egyszer elment tanácsot kérni a Rebbétől, aki azt ajánlotta, hogy vigye el hozzám. A fiút Izraelbe hozták, és egy lubavicsi családnál helyezték el. Megtanult olvasni. Gyakran ült az ajtómban és zsoltárokat olvasott, mert a Rebbe azt mondta neki, hogy minden héten olvassa végig az egész Zsoltárok könyvét, az elejétől a végéig. És ezt tette azon három év alatt, amíg nálunk volt. Istennek hála, minden jól alakult. Azt éreztem, hogy megtettük, amire a Rebbe megkért minket, és sikeresek voltunk.

Amikor azonban a fiú elment tőlünk, rendkívül rossz társaságba keveredett és nagy veszélybe került. Kábítószerfüggő, bűnözésből élő emberek közé került, akikkel a lehető legmélyebbre süllyedt. Kapcsolatba léptem a Rebbével, aki a következőt mondta: „Ne engedje ki a kezei közül! Küldjön el hozzá valakit, hogy hozza vissza és folytassák a munkát!”.

Nem hittem a mentőakció sikerében, de mivel ez volt a Rebbe kérése, megpróbáltam. Visszahozattam a fiút, és sikerült visszavezetnünk a normális, erkölcsös életvitelre. Elveszett, de megkerült. Ma már négygyermekes családapa.

El kell mondanom, hogy pszichológusként nem hittem volna, hogy egy ilyen fordulat lehetséges. Az efféle esetekben általában feladjuk a küzdelmet. A Rebbe azonban nem volt hajlandó feladni. Ő nem saját magán keresztül, hanem isteni forrásból származó lélekként látta a másikat.

Reuven Feuerstein

  • Küldés emailben

Fejezetek