Minden zsidó egy gyémánt: hogyan lett egy papból haszid?

A svájci Bázelben születtem. 1947-ben, 15 éves koromban a családom Hollandiába települt át, mert apámat választották meg Hága főrabbijának. Apám Magyarországról menekült zsidók számára nyitott jesivát a városban.

Először akkor fogadott a Rebbe, amikor 1952-ben beiratkoztam a New York-i Központi Lubavicsi Jesivába. Ezen az első találkozón a Rebbe azt javasolta, hogy a zsidó oktatásban helyezkedjek el. Eredetileg az volt a tervem, hogy a jesiva után egyetemre megyek és villamosmérnöknek tanulok, de a Rebbe biztosított róla, hogy a zsidó oktatás nagyobb örömöt okoz majd, hiszen „minden zsidó egy gyémánt”.

Megfogadtam a tanácsát, és 1957-ben az ő küldötteként érkeztem Torontóba, és itt is vagyok a mai napig. Miután jól berendezkedtem Torontóban, a Rebbe buffalói küldötte, Mottel Zajac rabbi meghívott, hogy tartsak egy beszédet a helyi egyetemen tanuló diákoknak. Kiderült azonban, hogy a hallgatóság leginkább nem zsidókból áll, és más vallások képviselői is megszólalnak majd. Emiatt először visszautasítottam a meghívást, ezzel együtt azért felhívtam a Rebbe irodáját, hogy tanácsot kérjek.

Azt a választ kaptam, hogy érdemes a nem zsidó közönségre is jó benyomást gyakorolni, és az adakozás micvájára biztatni őket. A Rebbe azt ajánlotta még, hogy mondjam el a híres XVII. századi lengyelországi bölcs, Jom Tov Lipmann rabbi egyik történetét. (A rabbi egyébként az egyik ősöm, bár ezt akkor még nem tudtam.)

Így tettem, és elmondtam, hogy mi esett meg Krakkóban Lipmann rabbival, akit a leghíresebb műve után Toszfot Jom Tovnak is ismernek. A történet egy fösvény emberről, a zsugori Joszeléről szól. Bár zsidó volt, a krakkói zsidók nem kedvelték, mert sohasem adakozott. Amikor meghalt, a temető szélén földelték el, ahová a gonoszokat volt szokás temetni. A zsidók úgy érezték, Joszele nem érdemel jobbat. A temetés után néhány héttel azonban nagy zavar keletkezett a városban. Azok a szegények, akik a hentes és a pék adományaira szorultak, nem kaptak semmit. Ezen felül kimerült az ingyenes hitelre, a menyasszonyok kiházasítására és az orvosi költségekre fenntartott pénzügyi alap is. A csalódott emberek Jom Tov rabbi ajtaján kopogtattak, hogy választ kapjanak a történtekre. A vizsgálat kiderítette, hogy a város minden jótékonysági alapját Joszele finanszírozta. Ő volt az, aki kifizette a hentes és a pék által kiosztott adományt, és ő pénzelte a különböző jótékonysági alapokat is. Azt akarta azonban, hogy tettei titokban maradjanak.

Jom Tov rabbit annyira meghatotta Joszele önzetlensége és szerénysége, hogy úgy rendelkezett, halála után őt is a temető szélére temessék, Joszele mellé.

Miután befejeztem a történetet, mely elnyerte a közönség tetszését, egy fiatal pap odalépett hozzám, és megkért, hogy ismételjem el neki. Először visszakoztam: „Már megtettem a magamét. Nem tudnám jobban megfogalmazni, mint az imént”. Ő azonban tovább kérlelt, ezért meghívtam a szállodai szobámba és még egyszer előadtam a történetet. Észrevettem, hogy nagyon felzaklatta a történet. Miközben hallgatott, fel-alá sétált a szobában, majd megkért, hogy mondjam el harmadjára is.  Már aggódni kezdtem, hogy esetleg mentális problémákkal küzd, ezért megkértem, hogy avasson be, mi az oka, hogy ennyire érdekli a történet. Így felelt: „Azt hiszem, Joszele az egyik ősöm volt”. „Hogy volna ez lehetséges? Ön pap, ő pedig zsidó volt” – mondtam.

Elmondta, hogy az édesanyja háborús menekültként érkezett Lengyelországból. Egy katonatiszthez ment feleségül, aki megígértette vele, hogy nem fedi fel senkinek a múltját.  A halála előtt azonban mindent bevallott a fiának. Elmondta, hogy zsidó családból származik, és az enyémhez nagyon hasonló történetet mesélt el az egyik őséről.

„Ez azt jelenti, hogy maga zsidó! Ha pedig zsidó, akkor követnie kell a Tórát és meg kell tartania a parancsolatait!” – mondtam neki.

Nem szólt semmit, és elsietett. Azt gondoltam, hogy többé nem hallok felőle, de nem így lett.

Évekkel később, amikor a jeruzsálemi Siratófalnál álltam, egy szakállas férfi lépett oda hozzám. „Schochet rabbi, sálom áléchem!” – köszöntött. „Ismerjük egymást?” – kérdeztem. „A régi énemet ismeri. Én vagyok az az ember, akivel Buffalóban beszélt.  Miután találkoztunk, sokat gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy visszatérek a gyökereimhez. Ma pedig már breszlávi haszid vagyok!” – felelte.

Ekkor értettem meg, hogy a Rebbe miért biztatott arra, hogy tartsam meg a beszédemet és adjam elő azt a történetet. Azért kellett beszélnem Buffalóban egy nem zsidó közönség előtt, mert közöttük ott ült egy zsidó, akit meg kellett menteni!

 

Dovid Schochet rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek