Mérnök Rebbe

Tizenhét éves középiskolás voltam mikor a ’48-as függetlenségi háborúban harcoltam. A Palmah 9. ezredében teljesítettem szolgálatot, de egy egyiptomiak elleni csatában megsebesültem. Eredeti tervem az volt, hogy ha végzek a hadseregben, akkor Franciaországba megyek tanulni a Sorbonne-ra villamosmérnöknek. Akkoriban ugyanis ennek az egyetemnek volt a legnagyobb neve ezen területen. Azonban a dolgok másképp alakultak.

Izraeli szomszédaim, bemutattak egy rokonuknak aki a Brooklyn Politechnikai Intézet igazgató tanácsának volt a tagja. Ő ajánlotta, hogy segít beiratkozni az intézetbe. Így végül Párizs helyett Brooklynban kötöttem ki.

Az ’50-es években épület gépészként dolgoztam, s munkám során barátságot kötöttem Yehezkel Besser rabbival. De amit addig nem tudtam róla, hogy jó kapcsolatot ápolt a lubavicsi Rebbével, s röviddel eljegyzésem után segített elintézni egy találkozót vele, hogy áldását kaphassuk a házasságunkra.

Később, mikor kaptunk egy telefonhívást Besser rabbitól, hogy a Rebbe látni szeretne minket, azt gondoltuk ez biztos feleségem családfájával kapcsolatos okból lehet, ugyanis ő az Alter Rebbe hatodik generációs leszármazottja. Nagyon izgatottak voltunk, mai napig tisztán emlékszem arra a havas napra, 1956 januárjából, a crown heights-i Chabad központból.

Útmutatást kaptunk, hogy legfeljebb 15 percig lehetünk bent, s utána a Rebbe titkára fog benyitni amolyan jelzésképpen, mire nekünk udvariasan meg kell köszönni a vendéglátást és távozni.

Mikor beléptünk, a szobában több sornyi fa széket láttunk egy nagy, hosszú íróasztal előtt, ami mögött meg ott ült a Rebbe. Külsejét illetően leginkább mosolya és kék szeme maradt meg bennem. Kérdeztem, hogy héberül vagy angolul beszéljünk-e, mire ő mondta, hogy az olasz német vagy francia éppúgy megfelelő a számára. Mikor észrevette meglepettségemet azt mondta: „Franciaországban tanultam, és a nyelvet is beszélem”, majd mondta, hogy Párizsban a Sorbonne-on végzett mint villamos mérnök.

Visszakérdeztem: „A Rebbe villamosmérnök?”

Ő mosolyogva bólintott. „Villamosmérnöknek tanultam, s egy kicsit dolgoztam is a szakmában. Mikor 1941-ben az Államokba jöttem, szerettem volna hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez, így a brooklyni hajójavító telepen dolgoztam a hajón történő elektromos munkálatok felügyelőjeként.”

Le voltam nyűgözve. Megkérdeztem, hogy pontosan milyen jellegű felügyelő tevékenységet is végzett, mire azt mondta, hogy az összes hajó amit a technikusok világítással, teljesítménnyel, ellenállással láttak el az ő felügyelete alá esett. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Rebbe a telepen járt egyik hajótól a másikig tervrajzokkal a kezében és ellenőrizte, hogy minden a tervrajzok szerint lett-e kialakítva. Mikor ezt elmondta azonnal világos lett számomra milyen óriási felelősséggel járt ez a munka.

Majd azt mondta: „Csak azért mondtam, mert Besser rabbi mondta, hogy jó magad is mérnök vagy, méghozzá egy nagyon jól informált. Ha nem bánnád lenne egy pár kérdésem hozzád.”

Így fordult társalgásunk menete a legújabb technikai fejlesztések felé.

Azt mondta: „Kérlek magyarázz el nekem valamit amiről mostanában sokat hallok. Tranzisztornak hívják. El tudnád mondani, hogy pontosan mi is ez, és hogyan működik?” A Rebbe tudni akart minden részletet. A tizenöt percesre tervezett találkozó végül két órásra nyúlt, melyben érintettük a kor legfontosabb technológiai fejlődésének történéseit, lehetőségeit. Beszéltünk tranzisztorokról, reosztátokról, és minden olyan dologról mely akkoriban izgatta a szakmában dolgozók fantáziáját.

El voltam képedve, hogy milyen tisztán látta a lényeget. A jövőt, a lehetőségeket, s a még akkoriban kiaknázatlan potenciát.

„Vajon ezek a tranzisztorok képesek lesznek csökkenteni a sebesség szabályozók méretét?”

Mondtam neki, hogy legjobb tudomásom szerint már dolgoznak ezen fejlesztésén. A Rebbe erről is rögtön tudni akarta a részleteket. Mindent tudni akart a legújabb tranzisztor fejlesztésekkel kapcsolatban. Alig akartam elhinni, hogy milyen széles körű ismeretekkel rendelkezik ezekről a dolgokról, és elképesztő volt az az éleslátása amellyel a jövőbeni alkalmazási lehetőségeket látta.

Mikor a beszélgetés végéhez közeledtünk, áldását adta ránk, s hosszú boldog házasságunkra, majd azt mondta: „Tudod, Yaakov Eliezer, mikor embereket fogadok mindig ők a tanulók és én vagyok a rabbi, a tanító, de ez alkalommal te voltál a rabbi, és én voltam a tanuló.” Mélyen megtisztelve éreztem magamat. Sosem fogom elfelejteni ezeket a kedves szavakat.

Manapság, ha lubavicsiakkal találkozom, mindig a Rebbét juttatják eszembe. A személyiségét, a humorát és a hihetetlen kíváncsiságát amivel mindenhez közelített. Épp úgy a világi, mint a vallási dolgok irányába. Ez adott egyfajta új tiszteletet nemcsak az ő, de általában a vallásos emberek irányába. Ezért mindig hálás lesek neki.

Jack Hardoff

 

  • Küldés emailben

Fejezetek