Mélyebb a pszichoanalízisnél

Grúziában, a Szovjetunióban nőt­tem fel, ahol apám rabbiként szolgált. Az előző lubavicsi rebbe követője volt és az ő ké­ré­sé­re foglalta el hivatalát. Egészen kis korom óta emlékszem arra, hogy apám az előző rebbéről mesélt. Olyan volt, mintha a rebbe a családunk tagja lett volna. Ő volt a nagyapánk. Apám arra tanított, hogy ha bajba kerülünk vagy tanácsra van szükségünk, akkor levelet írunk a rebbének.

1941-ben, amikor a Szovjetunió belépett a háborúba, apámat letartóztatták. A vád szerint olyan foglalkozást űzött, mely „egészségtelen a társadalom szá­mára”, azaz rabbi volt. Kilenc év börtönre ítélték, ami végül is egyfajta áldássá vált, mert így nem sorozták be katonának. Nagy valószínűséggel meghalt volna, mert a Vörös Hadsereg ágyútölteléknek használta a hozzá hasonló embereket.

Apám börtönbüntetése alatt értem el a bár micva életkort, de nem rendeztünk ünnepséget, mert anyám félt, hogy engem is letartóztatnak. Ajándékként meglátogathattam apámat a börtönben. Apám ezt mondta: „Figyelj rám, fiam! Tórát kel tanulnod! Meg kell tanulnod a zsidó törvényeket! Meg kell tanulnod, hogy mikor mit kell tenni, mert sohasem tudhatod, hogy mi vár rád. Nekem itt a börtönben nagyon jól kell tudnom a zsidó törvényeket, mert amikor arra kényszerítenek, hogy szombaton dolgozzak, tudnom kell, hogy miként kerülhetem el a tórai előírások megszegését. Ezért tanulj meg mindent!”

Ezek után beiratkoztam a lu­bavicsi Tomchéj Tmimim je­si­vába, Kutaisiben. Addig marad­tam ott, amíg apámat szabadon nem engedték egy általános amnesztia keretében, a háború után. Ekkor Európa felé vettünk az utunkat, ami az előző rebbe tanácsa volt. Apám elfogadott egy rabbiállást Svédországban, én pedig New Yorkba utaztam, és beiratkoztam a lubavicsi jesivába.

Miután az előző rebbe elhunyt és a Rebbe vette át a mozgalom vezetését, részt vettem New Yorkban a Rebbe beszédeinek kiadásában, és jelen lehettem, amikor számos érdekes emberrel folytatott megbeszélést. Egy találkozóra kiemeltem emlékszem, amikor egy csoport diák jött el a Rebbéhez.

A diákok kérdezni kezdték a Rebbét. Egyikük azt tudakolta, hogy a Rebbe használja-e a Freud-féle pszichoanalízis módszerét tanácsadás közben. A Rebbe így válaszolt: „Nem. Az emberi lélek sokkal mélyebb, mint amennyire a pszichoanalízissel le lehet hatolni. Freud elmélete az egóról szól, az embereket pedig kísérleti nyulaknak tekinti.” A diák így folytatta: „A Rebbe magára nézve sem alkalmazza Freud módszerét? Szokott egyáltalán orvoshoz járni?” A Rebbe elmosolyodott, és tréfásan így felelt: „Ha egy Rebbének a lába fáj, akkor egy lábat gyógyító orvoshoz kell mennie. Ha pedig a feje fáj, akkor egy fejet gyógyító orvoshoz.”

Ezt követően a fiatalokban lévő energiáról beszélt a jelenlévőknek, valamint arról, hogy ezt az erőt miként fordíthatják a zsidóság javára. Azt mondta, hogy most kell kihasználni az erejüket, mert ahogy idősödnek, úgy lesz egyre kevesebb belőle. Az egyik okoskodó diák ezt fűzte hozzá: „Ez nem így van. Leon Trockij, a marxista forradalmár ugyanolyan energikus volt idősebb korában, mint fiatalon.” A Rebbe így felelt: „Ha elolvasod, mit írt fiatalon, majd mit írt tíz évvel később, látni fogod a különbséget.”

Amikor befejeztem jesiva-tanulmányaimat, a Rebbe Marokkóba küldött, ahol korábbi küldöttei, Michoel Lipsker rabbi, Nisson Pinson rabbi és Shlomo Matusof rabbi már egy ideje foglalkoztak azzal a több ezer gyermekkel, akik egyébként nem részesültek volna zsidó oktatásban. A közösségnek további tanítókra volt szüksége.

A Rebbe azt tanácsolta, hogy először szerezzem meg az amerikai állampolgárságot, és csak azután utazzak Marokkó­ba. Ez nagyon bölcs tanács volt, amit akkor értékeltem igazán, amikor évekkel később a ható­sá­gok kiutasítot­tak és az ame­rikai útlevelemnek kö­szön­he­tő­en tudtam épségben meg­me­ne­külni. Marokkóban a Reb­be kül­döttei jesivákat alapítot­tak a na­gyobb városok­ban – Casablan­cá­ban és Mekneszben. Az én fel­adatom az volt, hogy távolabbi településeken hozzak létre is­ko­lá­kat, helyi tanítók segítségével.

A Marokkóban töltött idő alatt házasodtam meg, Michoel Lipsker rabbi lányával. A hegyek között, Agadirban telepedtünk le, melynek környékén számos kis zsidó falu volt. Alapítottam egy jesivát, mely nagyon sikeressé vált, több száz diák tanult benne. Építettünk egy mikvét is.

Ezt követően kidobtak Marokkóból.

Amikor először utaztam Marokkóba, még francia protektorátus alatt állt. Amikor az ország elnyerte függetlenségét, és új kormányzó érkezett Agadirba, nem akart többet ott látni. A közösség tagja könyörögtek neki, hogy maradhassak, ő azonban azt mondta: „Érte könyörögtök? Hát nem tudjátok, hogy ez egy izraeli kém? Az iskolában héberül tanít. Arabul nem is tud!”

Így hát távoznom kellett. Szerencsére amerikai állampolgár voltam, amerikai útlevéllel, különben börtönbe kerültem volna. A Rebbének köszönhetően menekültem meg ettől.

Miután elmentem, hatalmas földrengés rázta meg Agadirt, melyben sokan meghaltak. A családom és én azonban biztonságban voltunk, mert időben elhagytuk a várost.

Azriel Chaikin rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek