A marokkói zsidóság megmentése

 

Stanley Abramovitznak hívnak. Hatvanöt évig dolgoztam
az American Jewish Joint Distri­bution Comittee – vagy röviden csak Joint – képviselőjeként, s ezen szervezetben végzett tevékenységemen keresztül kerül­tem kapcsolatba a Chábád Lubavics mozgalommal. Együtt­-
mű­ködésünk 1952-ben kezdődött, mikor a Joint engem jelölt ki az európai és észak-afrikai ok­tatási programok felelősévé. A marokkói volt ezen belül a na­­gyobb projekt, s minthogy ki­jelölésemet követően három év­tizedig rendszeresen jártam az országot, jól megismertem a he­lyi Chábád szervezetét, s az ot­tani működését.

Abban az időben Michael Lipsker rabbi dolgozott ott, mint a Rebbe küldötte. Egy meknes-i garázsban kezdett Tórát tanítani fiúknak. Ezt követően alapított egy lányiskolát, majd jesivát indított. A Joint különböző támogatásokat juttatott ezek megvalósításához.

Lipsker rabbi után a második Chábád küldött is megérkezett az országba Shlomo Matusof rabbi személyében. Ő a különböző programok megszervezésével, fejlesztésével foglalkozott Casablancában és Marokkó egyéb helyein. A Joint megint csak pénzzel szállt be ezekbe a programokba. Matusof rabbi ezek után zsidó iskolákat alapított minden olyan helyen, ahol zsidókat talált. Tudni kell, hogy Marokkó egész területén szétszórva éltek a zsidók, így a projekt óriási volt. Még a legeldugottabb kis falvakba is elutazott, hogy a zsidó gyerekek napközben ne az utcán legyenek, hanem inkább az iskolában tanuljanak.

Volt két másik zsidó szervezet is, mely aktív volt az országban. Az egyik a francia Alliance Israelite volt, mely a magas szintű világi oktatást támogatta, a másik pedig az Otzar Hatorah, mely a vegyes oktatást – mind vallási mind világi – igyekezett pénzelni. És végül ott volt a Chábád, mely teljes mértékben a vallási oktatásra helyezte a hangsúlyt. Az összes olyan faluban, ahol volt rabbi, de pénz híján nem volt semmiféle programja, a Chábád közbenjárt, hogy könyveket és fizetést
kaphasson, hogy újrakezdhesse hivatását és tanítson. Így szervezett a Chábád iskolát Casablancában, Meknesben, Fezben és még számos más helyen. Matusof rabbi egész Marokkót bejárta, hogy segítse ezeket az iskolákat mindennel, amire csak szükségük lehet.

Valamikor az 1950-es években abban a kiváltságban volt részem, hogy személyesen is találkozhattam a Rebbével. Nagyon mély benyomást gyakorolt rám. Először is, a Rebbe tisztában volt a Joint tevékenységével. Szinte mindent tudott arról, hogy a szervezet miként segítette a Chábád munkáját nemcsak Marokkóban, de a világ egyéb helyein is, kiváltképp a Szovjetunióban, ahol a Joint az 1917-es szovjet forradalom óta aktív volt. A Rebbe nagyra értékelte a tevékenységünket, s ennek hangot is adott.

Elmondta, hogy aggódik a világ zsidóságáért, különösen a muszlim országokban élő közösségekért, akik már a háború előtt sem kapták meg a nekik járó figyelmet és törődést. És igaza volt, a Joint sokat foglalkozott az európai zsidóság megsegítésével, de szinte semmit
nem tett ezen térség zsidóságának támogatására, habár itt is hatalmas szükség lett volna rá. A Rebbe különösen fontosnak tartotta  az észak-afrikai szefárd zsidóság megsegítését. Az volt az álláspontja, hogy ők már a két háború közti idő óta érdemtelenül el vannak hanyagolva, s hogy tartozunk nekik a támogatásunkkal.

Érdekes azonban, hogy a Rebbe mindezeket amolyan felsorolás jelleggel mondta. Sosem intézett direkt kérést vagy utasítást senki felé, mert valószínűleg tudta, hogy azt senki sem tudta volna visszautasítani. Sosem paranccsal intézte a dolgait, ettől vált igazi vezetővé. Egyszerűen kihangsúlyozta mik a fontos dolgok. Viselkedése, stílusa inkább valami ilyesmi volt: „Nem szabom meg hogy mit csinálj, de ha elég bölcs vagy, megérted, mit kell tenned. Ha meg nem, nincs értelme tovább beszélni.”

Második találkozásunk már személyes jellegű volt, így a feleségemet is magammal vittem. Rögtön hellyel kínált minket, így könnyeden, természetesen kezdődött el a társalgás. Eleinte azt gondoltam, hogy csak egy rövid látogatás lesz, megkapjuk az áldását és megyünk is, ám nem így történt. A Rebbe figyelmes volt, s nagyon szívélyesen beszélgetett nem csak velem, de a feleségemmel is. El lehetne ezt képzelni más Rebbéről? Aligha. Kérdezett rólunk és a gyerekeinkről is. Láttam, hogy valóban érdekli a hogylétünk, így nagyon könnyeddé, természetessé tette számunkra az egész beszélgetést. Nem úgy beszélt, mint aki az egekben van és szívélyesen leereszkedik hozzánk. Partnerként bánt velünk, egyenrangú félként. Azt hiszem ezért állt mindig kilométeres sor az ajtaja előtt, hogy a sorban várakozók áldást kapjanak tőle és inspirációt, látva a törődést és a minden zsidóra áradó szeretetét.

 

Stanley Abramowitz

 

  • Küldés emailben

Fejezetek