Luláv-csempészek és illegális rabbik a Szovjetunióban

Lettországban születtem, de az Egyesült Államokban nevelkedtem, mert a családom 1930-ban kivándorolt. Már egész fiatal koromban csatlakoztam a Young Israel mozgalomhoz, majd fel­nőtt koromban önkéntes mun­kát is vállaltam. A Young Israel azért volt szimpatikus a szá­momr­a, mert sokat törődtek a ha­gyományoktól elszakadt fiata­-
lokkal és kapuik mindig nyitva álltak.

Egy idő múlva a Young Israel országos szervezetének taná­csába is delegáltak, ami a mozgalom összes csoportjának mű­kö­déséért felelős. Később vezető tisztségviselő lettem, majd kineveztek országos elnöknek.

Elnökként azt tartottam a leg­fontosabb feladatomnak, hogy kiderítsem: miben tudná a Young
Israel mozgalom a világ zsidóságát segíteni – nemcsak Amerikában, hanem a Szovjetunióban is. Miközben ezen dolgoztam, elhatároztam, hogy tanácsot kérek a nemzedék nagyjaitól. Köztük volt a Lubavicsi Rebbe is.

Amikor beléptem a Rebbe szo­bájába – egyszerű szoba volt, tele könyvekkel –, a Rebbe az
asztala mögött ült. Én vele szem­ben foglaltam helyet. A Reb­be egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

Sok mindenről beszélgettünk, majd megkérdeztem: „Mit tehetnénk a szovjet zsidók érdekében?” Hozzátettem, hogy a családom orosz gyökerei miatt érdekel a téma. „Emlékszem, anyám említette, hogy volt egy Mordechai Dubin nevű rokonunk, aki hősiesen küzdött azért, hogy az előző Rebbét kijuttassa a leningrádi börtönből.”

Ahogy ezt meghallotta a Rebbe, így szólt: „Gyere vissza máskor is. Beszélni akarok veled a szovjet zsidóságról”.

Amikor ismét meglátogattam, a Rebbe ezt mondta: „Soha nem osztok meg információt a lubavicsi mozgalmon kívüliekkel a szovjet zsidókat segítő akcióinkról, mert ez nagy veszélybe sodorná őket. De adok neked néhány nevet és címet, és megnyitok a számodra néhány ajtót. Van viszont két feltételem. Az első: ha rabbikat küldenél hozzájuk, olyanokat küldj, akiknek van szakálla. Hogy miért? Mert az átlag orosz zsidó, akinek még vannak emlékei rabbikról, szakállas rabbikra emlékszik. Ha borotvált embereket küldesz oda, az orosz zsidók nem fogadják majd el őket. A második: élet és halál múlhat rajtad, ezért nem adhatsz interjúkat, mert azzal másokat sodorhatsz veszélybe. Mindenféle hírverést kerülni kell.”

A szavamat adtam neki, ő pedig 40-50 nevet adott meg a Szovjetunió minden részéről. Segített önkénteseket is szerezni, akik legfeljebb két hétre utaztak ki.

Az én feladatom az önkéntesek kiképzése volt: hogyan kell átmenni a vámvizsgálaton, mit tudnak magukkal vinni, mit szabad és mit tilos leírniuk, mit kell memorizálniuk, hogy használják a nyilvános telefonfülkéket, hogyan hívjanak taxit. Elmondtam például azt is, hogy a szálloda előtt várakozó taxikba nem szabad beülni, vagy amikor megadják a címet, soha se mondják meg a pontos házszámot.

1968-ban, szukot ünnepe előtt etrogokat, az ünnepi csokorhoz való citrusgyümölcsöket kellett bejuttatnom a Szovjetunióba, ahol nem lehetett hozzájutni ilyesmihez. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A Rebbe azt tanácsolta, hogy írjak levelet a szovjet nagykövetségnek, hogy „idénygyümölcsöket” szeretnék a Szovjetunióba küldeni. Így tettem, de nagyon is jól tudták, hogy miről van szó, ezért elutasítottak. Ekkor Dr. Maurice Sage – aki a Rebbével egyszerre tanult a Sorbonne-on – sietett a segítségemre, és azt mondta, hogy elintézi, hogy az etrogokat diplomáciai úton lehessen a Szovjetunióba küldeni. A Sorbonne egy egykori afrikai hallgatója töltötte be hazája nagyköveti pozícióját Moszkvában, és ő vállalkozott arra, hogy magával viszi a gyümölcsöket. Ismét a Rebbe tanácsát kértem, aki azt mondta, hogy használjam ki ezt a lehetőséget, amennyire csak lehet. „Vegyél kisméretű etrogokat és lulávokat, és tömj velük tele néhány táskát” – mondta. A módszer remekül működött.

Az egész akció nem jöhetett volna létre a Rebbe tanácsai és segítsége nélkül.  Ezt mindenhol el is mondtam. Megnyitotta számunkra az ajtókat akkor, amikor még csak a lubavicsi mozgalom foglalkozott a szovjet zsidókkal. Az 1917-es bolsevik forradalom óta, amikor a titkosrendőrség zsidó szekciója bezáratta a zsinagógákat és a rabbik illegalitásba kényszerültek, a lubavicsiak tartották életben a reményt. Azt hiszem, ez elsősorban a Rebbe és az előző Rebbe vezetői kvalitásainak volt köszönhető.

A Chábád mozgalom tagjai teljesen alávetették magukat a Rebbe irányításának, követték utasításait, erőt merítettek tanácsaiból és időnként még az életüket is kockára tették érte. Innen jön a haszidok ereje – a Rebbéjükbe vetett hitükből. Tudják, hogy a Rebbe a lehető legjobb utat jelöli ki a számukra. Ahogy a Lubavicsi Rebbe is tette.

David Hill rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek