Ki gondoskodik majd a gyerekeidről, ha megöllek?

Dél-Afrikában nőttem fel. Apám a neves Ruch családból származott, akik lubavicsi haszidok voltak a litvániai Rokiskis városában. Náluk szállt meg az előző lubavicsi rebbe 1930-ban, amikor az ott élő követőit látogatta meg. A családi hagyományokhoz híven apám is erősen kötődött az előző rebbéhez, és gyakran kérte ki a tanácsát.

1950-ben elhunyt az előző rebbe. Apámat nagyon megviselte a veszteség. Az új rebbével is felvette azonban a kapcsolatot, és 1955-ben, amikor 14 éves voltam, elküldött a New York-i Chábád jesivába tanulni. Két évvel később a montreali Chábád jesivában folytattam a tanulmányaimat még további öt éven keresztül.

Alapvetően nem készültem arra, hogy ilyen sok időt töltök majd tanulással. Nagyon szerettem volna visszatérni Dél-Afrikába, de a Rebbe mindig arra biztatott, hogy maradjak még. Szívhez szóló levelet írt nekem, melyben dicsérte a tanulás­ba fektetett energiámat, mely igencsak meglepett, mert nem tartottam magam éltanulónak, hogy finoman fogalmazzak. Az ír­ta to­vábbá, hogy ezek az éveim a leg­jelentősebbek, és ezért megszakítás nélkül tanulnom kell. Tudja, hogy a szüleimnek rendkívül nehéz, hogy ilyen hosszú időn keresztül nem láthatnak, de végül nagyon büszkék lesznek az eredményeimre.

A Rebbének természetesen igaza lett. Ezek rendkívül fontos évek voltak az életemben, és az idősebb haszidok nagy hatással voltak rám. Különösen igaz ez Hershel Feigelstock és Menachem Zeev Greenglass rabbikra, akik Montrealban foglalkoztak velem.

Évekkel később Greenglass rabbi egy hihetetlen történetet mesélt nekem. Elmondta, hogy egyszer ellátogatott a Rebbéhez, és arról beszélt neki, hogy kiábrándult a tanári hivatásból. A beszélgetés közben feltette a költői kérdést: „Vajon megérte?” A Rebbe így felelt: „Persze, hogy megérte! Csak Koppel Bacher miatt már megérte!” Nem tudom, hogy ezek voltak-e a Rebbe pontos szavai, de Greenglass rabbi így mesélte nekem a 90. születésnapján.

1961-ben visszatértem Dél-Afrikába. Egy évvel később levelet kaptam a Rebbétől, melyben arra biztatott, hogy igyekezzek megházasodni. A Rebbe minden egyes haszidja életét nagy figyelemmel kísérte. Ettől fogva mindig jelentenem kellett Hodakov rabbinak, hogy mennyit haladtam előre a házasság ügyében. Amikor arról értesült, hogy egy hozzám illő lányt ajánlottak nekem, rögtön megkérdezte: „Miért nem tesz valamit az ügyben? Azt akarom, hogy azonnal szervezzen meg vele egy találkozót!” Így hát elmentem a legközelebbi telefonfülkéig, és úgy tettem, ahogy elrendelte.

Az esküvő után Johannesburgban kezdünk dolgozni, mint lubavicsi küldöttek.

Az ezt követő években gyakran töltöttem szukkot ünnepét New Yorkban. Hosáná rábákor mindig felhívtak a Tórához. Egyszer késett a gépem, és lemaradtam a reggeli imáról. Később, amikor találkoztam a Rebbével, így szólt hozzám: „Hiányoltam ma reggel. Nem láttam, hogy felhívták volna a Tórához”.

Ebből értettem meg, hogy a Rebbe mennyire odafigyel minden egyes haszidjára. Így érezhettem azt a közeli kapcsolatot, melyre oly nagy szükségem volt a munkám során.

Természetesen a gyermekein­ket is elvittem a Rebbéhez. Szerettem volna, ha minél korában megismerik őt. Először fiamat, Shaulit vittem el hozzá, amikor ötéves volt. A Rebbe némi vicce­lő­dés után egy ezüstdollárt vett elő az íróasztal fiókjából. Odaadta Shaulinak és azt mondta: „Már most odaadom neked a hanukai pénzt, mert hanukakor nem leszel itt”.

A Dél-Afrikát sújtó nyugtalanság idején – közvetlenül az apartheid-rendszer széthullása előtt – tömegesen vándoroltak ki az emberek az országból. A Rebbe azt tanácsolta, hogy bír­jam maradásra a zsidókat. Üze­netet is küldött a számukra: „M’zol zich nit sreken – nincs mitől félni”.

Miután hallottam a Rebbe sza­vait, hogy is félhettem volna? Pedig egyszer még egy AK-47-es gépkarabélyt is a fejemhez nyomtak, az irodánkat pedig ötször támadták meg – minden alkalommal megkötöztek és kiraboltak –, de csak a Rebbe szavai jártak a fejemben. „Nincs mitől félni” – tudtam, hogy nem érhet baj.

Egyszer az egyik rabló megkérdezte: „Ki gondoskodik majd a gyerekeidről, ha megöllek?” Ek­kor behunytam a szemem, magam elé képzeltem a Rebbét, ahogy ezt mondja: „M’zol zich nit sreken”. A Rebbe haszidja voltam, tudtam, hogy gondoskodik rólam abban a pillanatban is, ahogyan egész életében tette. Erre az a legjobb bizonyíték, hogy most itt vagyok és elmesélem ezt a történetet.

 

Koppel Bacher rabbi

 

  • Küldés emailben

Fejezetek