Peszách - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2020-04-08 19:05 - Ünnep kimenete: 2020-04-11 20:16:00

Jobb, mint az eredeti

1940-ben születtem az iráni Tabrizban. Reza Samiminál, a perzsa uralkodóház portréfestőjénél tanultam. Később Londonba települtem át, ahol továbbra is művészettel foglalkoztam. A zsidóság egyáltalán nem foglalkoztatott, teljesen szekuláris életet éltem. 1983-ban azonban mindez megváltozott.

Londonban a lubavicsi Ruthman család szomszédai voltunk. A lakásuk egyik szobája falán függött egy kép a Rebbéről. Elhatároztam, hogy lefestem a képet. Ehhez azonban meg kellett tudnom, hogy kit is ábrázol valójában, mert mindig szerettem a modellem személyiségét és érzelmeit is megjeleníteni. Bár korábban már számos hírességet lefestettem, többek között az iráni sahot is, szent emberről még nem készítettem portrét. Azon tanakodtam, hogy miként ismerhetnék meg egy ilyen szent embert. Úgy éreztem, hatalmas távolságra vagyok tőle. Egyrészt fizikailag is messze voltunk egymástól, másrészt, szekuláris emberként, szellemileg is áthidalhatatlannak tűnt a távolság. Ezekre a problémákra megoldást kellett találnom.

Mivel a Rebbe New Yorkban élt, én pedig Londonban, először is videókat kezdtem el nézni róla, illetve további képeket szereztem a szomszédoktól. Ezen felül elkezdtem tfilinben imádkozni, és megtartani a szombatot és az ünnepeket.

Két hónappal azután, hogy elkezdtem vallásosan élni, úgy éreztem, eljött az ideje az alkotásnak. Úgy éreztem, hogy valamilyen erő vezeti a kezemet alkotás közben. Mielőtt teljesen elkészültem volna a képpel, elutaztam a családommal és a Ruthman családdal a Rebbéhez, hogy láthassam és beszélhessek vele, mielőtt véglegesen befejezem a művemet. Az irodája előtt várakoztam reggelig, kezemben a letakart festménnyel. Amikor a Rebbe megérkezett, és kiszállt az autójából, a feleségem felfedte a képet, és a Rebbe azonnal felfigyelt rá. Mielőtt a tanácsát kértem volna, a Rebbe így szólt: „A kéz nem lehet így, inkább így” – mondta és megmutatta, hogy a jobb keze legyen a bal fölött. Először összekulcsolt kézzel festettem le a Rebbét, amiről később megtudtam, hogy nem helyes. Ezt követően megkérdeztem a Rebbét, hogy mit gondol az arc ábrázolásáról. „Nagyon jó!” – ezt háromszor is elmondta, majd mosolyogva hozzátette: „Jobb, mint az eredeti!”.

Miután hazaértem, azonnal kijavítottam a kezet, majd az elkészült festményről fotót küldtem a Rebbe titkárságára. Ezután 358 példányban litográfiaként kinyomattam a képet. Azért választottam a 358-as számot, mert ez a messiás szó számértéke, és a megváltás témája kiemelten fontos volt a Rebbének. Mindegyiket aláírtam, s az utolsó darabot a Rebbének ajándékoztam.

Ezt követően közel kerültem a londoni lubavicsi közösséghez, és sokat tanultam a Rebbéről. Megtudtam, hogy milyen különleges viszony fűzte apósához, az előző rebbéhez, ezért elhatároztam, hogy együtt is lefestem őket. Hosszas keresés után egy apró, rossz minőségű fotót találtam, melyen mindketten szerepelnek. Úgy döntöttem, hogy életnagyságú festményt készítek róluk.

Egy évig tartott, mire elkészült. Elvittem New Yorkba, hogy megmutassam a Rebbének. Láttam, hogy megérinti, amikor meg­pillantotta: „Ez a festmény jó kiindulópont ahhoz, hogy a mű­vein keresztül kétszeres erővel tudja terjeszteni a zsidóságot, a feleségével együtt!”

Ezután áldásokkal árasztott el engem és a családomat is, továbbá átadott számos bankjegyet, hogy adakozásra biztasson. Amikor már kifelé mentem, még utánam szólt. Felemelte a karját, és azt mondta: „Ne felejtsen el növekedni! Fel, fel, fel!”

Ezt követően a festményeim elkezdték közelebb hozni az embereket a zsidósághoz. Ebből is látható, hogy egy szent ember áldásának mekkora hatása lehet. Ezzel kapcsolatban megosztanék egy történetet: egyszer Floridában járva megálltam egy galériában Bal Harbourban. Szóba elegyedtem a tulajdonossal. Kiderült, hogy zsidó, de hallani sem akart a zsidó hagyományokról, mert rengeteg tragédia érte a családját. Amikor végignézte a portfóliómat, megakadt a szeme a Rebbe portréján. Vásárolt egy litográfiát, és kitette a kirakatba. Később ismét találkoztam vele. Elmondta, hogy 500 dollárt költött a kép bekeretezésére, de nem hajlandó eladni senkinek, illetve, hogy a kép miatt betért hozzá néhány lubavicsi haszid, akik megtanították tfilint rakni. 75 éves korában lett vallásos!

Ezt hallván eszembe jutottak a Rebbe szavai: „A művészetével terjessze a zsidóságot!” Mivel ez egy áldást volt, természetesen meg is valósult!

Raphael Nouril

  • Küldés emailben

Fejezetek