„Jó hírekről fognak beszámolni”

1987-ben Dél-Afrikából az Egye­sült Államokba költöztünk, ahol nagy szerencsénkre összeismerkedtünk a kaliforniai Tar­za­nában élő lubavicsi küldöttel, Mordy Einbinder rabbival, és csatlakoztunk a zsinagógájához.

Egy évvel később felfigyeltünk arra, hogy Ryan, a két és fél éves fiunk, elkezdett furcsán viselkedni. Zúzódások borították a testét és hólyagok a nyelvét. Elvittük egy gyerekorvoshoz, aki azonnal vérvizsgálatok és röntgenfelvételek elkészítését írta elő. Néhány órán beül megkaptuk az eredményt: Ryan leukémiában szenvedett. Azonnal kórházba szállították.

A diagnózisról Mordy rabbit is értesítettük, aki segített megírni egy levelet a Rebbének, melyben az áldását kértük fiunk gyors gyógyulásához.

A válasz hamarosan megérkezett. A Rebbe megírta, hogy apósa, az előző rebbe sírjánál fog imádkozni Ryan felépüléséért, és azt kérte, hogy tudósítsuk a fejleményekről. „Jó hírekről fognak beszámolni” – állt a levelében, mintha nem is volna kérdés, hogy hamarosan így is lesz.

Ekkor Ryan rendkívüli állapotban volt, az ő helyzete volt a legsúlyosabb a kórházi osztályon fekvő rákos gyermekek között. Még enni sem tudott. Miután azonban megkaptuk a Rebbe áldását, Ryan felült, és ivott.

Miután az orvosok elvégezték az első kezelést, Ryan egy izolált szobába került, hogy elkerüljék a fertőzések. Mi is csak speciális védőfelszerelésben közeledhettünk hozzá.

Mordy rabbi segítségével minden héten tájékoztattuk a Rebbét a fiunk állapotáról, és, Istennek hála, jó hírekről tudtunk beszámolni, mert a leukémia gyors ütemben húzódott vissza, bár Ryan még mindig rendkívül rossz állapotban volt. Ekkor kellett döntenünk arról, hogy reménykedünk abban, hogy a gyógyulás továbbra is folytatódik, vagy egy drasztikusabb, csontvelő-átültetést igénylő beavatkozással próbálkozunk.

Nem tudtuk, mitévők legyünk. Sokan azt tanácsolták, hogy ne kockáztassunk a műtéttel, hiszen Ryan állapota szépen javult. A csontvelő-átültetés valóban nagy veszélyeket rejt magában, mert még egy sikeres műtét után is sok komplikáció adódhat, és az sem biztos, hogy a szervezet befogadja az idegen csontvelőt. A Rebbe azonban arra biztatott minket, hogy a beavatkozás mellett döntsünk és megismételte, hogy jó hírekről fogunk beszámolni. Így tehát a műtétet választottuk. Lányunk, a Ryannél másfél évvel idősebb Carli alkalmas donornak bizonyult.

Carli nagyon boldog volt, hogy segíthet, és az összes megvizsgált családtag közül őt találták a legalkalmasabbnak. „Én nyertem, én nyertem!” – kiabálta, amikor megkaptuk az eredményt. Örömmel vonult kórházba, ahol sokan meglátogatták és ajándékokkal kedveskedtek neki.

A transzplantáció előtt nagyon idegesek és bizonytalanok voltunk, de a Rebbe áldása és tanácsa nyugtatólag hatott. Teljesen biztosak voltunk abban, hogy a megfelelő döntést hoztuk meg.

A műtét sikeres volt, bár adódtak kisebb komplikációk, s ezért Ryan a következő évet otthon töltötte.

Érdekes módon, amikor először felvettük a kapcsolatot a Rebbével Ryan betegsége miatt, ő azt kérte, hogy vizsgáltassuk meg a mezuzáinkat. Kiderült, hogy az egyik tekercs nem volt kóser, mert néhány betű elmosódott a következő tórai mondatban: „Hogy sokasodjanak napjaid és gyermekeitek napjai a földön”. Elképedtünk azon, hogy éppen az a részlet volt hibás, mely a gyermekek hosszú életéről szól.

Ryan lábadozása alatt a Rebbe folyamatosan érdeklődött az állapotáról. Volt, hogy a titkára, Leibel Groner rabbi telefonált és érdeklődött. Nagyon megható volt a törődése. Bár globális ügyek foglalkoztatták, nem feledkezett meg a fiunkról. Nemcsak választ és abban áldást kaptunk tőle, hanem folyamatos érdeklődést. „A Rebbe tudni szeretné, hogy érzi magát a fiuk” – jelezték a titkárságáról. Megtiszteltetésnek éreztük ezt a hihetetlen odafigyelést.

A Rebbe törődése és figyelme a család más tagjait is megragadta. Amíg Ryan kórházban volt, sok barátunk és rokonunk vállalt magára különböző tórai parancsolatokat a gyógyulása érdekében. Ma legalább harminc-negyven olyan családról tudok, amely Ryan betegsége és felépülése miatt tart szombatot és vezet kóser konyhát. A Rebbe áldásán keresztül megértették, hogy az imák meghallgatásra találnak, s ezért bíznunk kell az Örökkévalóban és a Tórája szerint kell élnünk.

Sajnos személyesen sohasem találkoztunk a Rebbével. A sírjához azonban ellátogattunk és elmentünk az irodájába is, ahol érezni lehetett a jelenlétét. Rendkívül hálásak vagyunk mindazért, amit értünk és Ryanért tett, aki ma már egy 26 éves, boldog és egészséges felnőtt.

 

Ryan Sacks

  • Küldés emailben

Fejezetek