Izraelért harcolva

1980 nyarán az izraeli Vallásügyi Minisztérium igazgatójaként dolgoztam, és meghívást kaptam a miniszter, Ávráhám Sapira rabbi fiának esküvőjére New Yorkba. Ha már ott voltam, mindenképpen szerettem volna meglátogatni a Lubavicsi Rebbét, de ez volt a terve Sapira rabbinak, sőt az esküvőn szintén jelen lévő szadigurai rebbének, Ávráhám Friedman rabbinak is, így együtt mentünk a Chábád központjába.

Amikor beléptünk az irodájába, a Rebbe először Friedmann rabbihoz fordult és a szadigurai intézmények működése felől érdeklődött. Ezt követően a Rebbe arról a tragikus kezdeményezésről ejtett szót, melynek keretében izraeli területeket ajánlottak az araboknak a békéért cserébe. Egy évvel korábban adta vissza Izrael a Szináj-félszigetet Egyiptomnak egy békeszerződés keretei között, és hasonló terv született Júdeával és Somronnal kapcsolatban is. A Rebbe megemlítette azokat a nyílt csodákat, melyek segítségével zsidó fennhatóság alá kerültek ezek a területek a hatnapos háború során. „Ahelyett, hogy örömmel fogadnák Isten ajándékát, most a visszaadásáról beszélnek?!” – kérdezte a Rebbe.

A Rebbe felhívta a figyelmet arra is, hogy azt a három területet, melyet az arabok a leginkább követelnek – Jeruzsálemet, Hevront és Sechemet – a Tóra tanúsága szerint a zsidók pénzért vásárolták meg. „Még a Bibliában hívő nem-zsidók is elismerik ezt. Jimmy Carter, aki bibliaórákat ad, tudja ezt és hisz ebben. Hogyan lehetséges, hogy amíg Anwar Szadat egyiptomi elnök képes volt visszautasítani, hogy akár csak egy centit is feladjon a Szinájból, arra hivatkozva, hogy az szent a számukra, addig az izraeliek nem jelentik ki ugyanezt a saját földjükkel kapcsolatban?” – tette fel a kérdést. „Ahogy egy ember nem mond le egyetlen testrészéről sem, ugyanúgy a zsidók sem mondhatnak le Izrael földjének egyetlen darabjáról sem!” – fűzte hozzá.

A Rebbe hangosan beszélt, a szíve legmélyéről.  A szeme megtelt könnyel. Láttuk, hogy nagyon fontos számára ez a téma. Arra kért mindhármunkat, hogy használjuk fel a befolyásunkat arra, hogy a dolgok jó irányba forduljanak. Azt mondta, hogy növelni kell az építkezések ütemét Júdeában és Somronban, továbbá meg kell értetni a közvéleménnyel az ügy fontosságát.

Ezt követően az izraeli demográfiai helyzetre terelődött a szó. A Rebbe a zsidók születési rátájának emelkedését szerette volna látni. „Győzzétek meg a kormányt, hogy kezelje kiemelten a kérdést. Továbbra is folyósítsanak támogatást a nagycsaládoknak. Ha van arra pénz, hogy új bevándorlókat csábítsanak az országba, akkor legyen arra is, hogy több gyermek vállalására biztassák a családokat” – mondta.

Beszéltünk még a zsidó egység fontosságáról. „Olyan sok különálló csoport van: askenázok, szfárádiak, baloldaliak, jobboldaliak. A jövő záloga azonban az egység” – mondta, majd azt tudakolta, hogy mit teszünk ez ügyben. Mondtam, hogy a Vallásügyi Minisztérium számos programot indított, de a Rebbe nem volt elégedett az eddigi eredményeinkkel, és a munka fokozását kérte.

A találkozót előzetesen fél órára terveztük, de végül másfél órát ültünk a Rebbénél. Mindent tudni akart az izraeli helyzetről, legyen szó politikáról, gazdaságról, honvédelemről, társadalmi vagy vallási kérdésekről.

Új emberként léptem ki a szobából. A Rebbével való találkozás megerősített a küldetésemben, és utat mutatott a számomra. A Rebbe kérése, hogy harcoljunk Izraelért, mind spirituális, mind pedig fizikai értelemben, a mai napig inspirációt jelent.

Gedáljá Schreiber

 

  • Küldés emailben

Fejezetek