Hova pakolnak a pincérek?

Brooklynban nőttem fel, egy modern ortodox családban, bár ez a fogalom még nem létezett abban az időben. A Tóra szerint éltünk, és vallásos oktatásban részesültem az általános iskolában és a gimnáziumban is. Ebben az időben a szüleim egy vegyesboltot üzemeltettek az Albany és a Lefferts Avenue sarkán és a Gourary család is a vásárlóik közé tartozott. Tizenéves koromban azt ajánlotta Chava Gourary rebecen – miután látta, hogy a nyári szünetet az utcákon tekeregve töltöm –, hogy dolgozzam pincérként a Camp Gan Israelben, ami a lubavicsi mozgalom gyermektábora volt. Elfogadtam az ajánlatát. Ez az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején történt. 20-25 pincérrel együtt az volt a dolgom, hogy megterítsem az asztalokat és felszolgáljam az ételeket. A pincérek mind az étkező alatt aludtak egy nagy szobában, emeletes ágyakon. Könnyű elképzelni, hogy nézett ki a terem néhány nap után. Enyhén szólva nem mi voltunk a legtisztább emberek a világon. Bár a tábor vezetői időnként megjelentek és kérték, hogy csináljunk rendet, ennek nem sok foganatja volt.

Egyszer azonban, valamikor júliusban vagy augusztusban, hírt kaptunk arról, hogy a Rebbe el­látogat a táborba. Őszintén szólva, ekkor még nem tudtam, hogy ennek mekkora jelentősége van. Arra gondoltam, hogy egy fon­tos személy érkezik, aki a tá­bor működését ellenőrzi.

Hirtelen festők, karbantartók és takarítók jelentek meg. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a Rebbe érkezésére a tábor a lehető legjobb állapotban legyen. Emlékszem, valaki lejött a pincérek szobájába, és szögeket vert a falba, hogy legyen hova akasztani a szombati ingeinket és zakóinkat. Eddig a ruhák a bőröndben voltak vagy a földön hevertek. Hamarosan a mi szobánk is egész rendezett képet mutatott.

Elérkezett a nagy nap. Amikor a Rebbe végigment a szobán, mindannyian az ágyaink mellett álltunk. Körülnézett és így szólt: „Miért nincs ezeknek a fiúknak szekrénye?” Ezen a mai napig elámulok – odafigyelt, hogy legyen szekrénye a pincéreknek!

Ezután tovább folytatta a tábor bejárását és ilyen kérdéseket tett fel: „Hol van a kosárlabdapálya? Hol van a játszótér világítása?”. Fél évszázaddal később is mindig elámulok ezen, amikor eszembe jut.

Néhány nappal később kaptunk szekrényeket. Bulldózerek és úthengerek jelentek meg. Kosárlabdapálya és világítás épült. Olyan volt, mintha csoda történt volna.

Ez volt az első találkozásom a Rebbével. Éreztem, hogy egy nagyon különleges ember közelében voltam, és ez elragadtatással töltött el.

Miután véget ért a tábor és hazatértem, elhatároztam, hogy részt fogok venni a Rebbe összejövetelein. Az nyűgözött le a legjobban, ahogy a Rebbe oda­figyelt az egyes emberekre. Százak vagy ezrek is jelen voltak, de amikor felemeltem a vod­kás­poharamat, hogy lechájimot mondjak, a Rebbe rám pillantott és bólintott egyet. Úgy éreztem, mintha én lettem volna ott egyedül.

Minden hónapban nagyon vártam az összejövetelt. Nem értettem meg mindent, amit a Rebbe mondott, de mindig éreztem, hogy valami fontos dologról van szó. A másik esemény, ami nagyon emlékezetes maradt a számomra, az szimchát torá ünnepe volt. Valaki azt mondta, hogy ezen a napon a Rebbe hajnali ötkor megjelenik, hogy egy új dallamot tanítson, ami azután annak az évnek a dala lesz.

Fiatal voltam, és valami érdekes dologra vágytam, miután a zsinagógámban már befejezték a tóratekercsekkel való táncot, ezért elmentem a Chábád főhadiszállására és vártam. A lubavicsi haszidok különböző New York-i zsinagógákba széledtek szét, hogy jó kedvre derítsék az embereket, ezért a saját ünnepségüket sokkal később kezdték el. Egész éjjel ébren maradtam, és arra vártam, hogy a Rebbe megjelenjen. Sajnos már nem emlékszem, hogy ez melyik évben volt és milyen dallamot tanított, de az, hogy jelen lehettem, nagyon sok inspirációt adott.

Ezután elkezdtem a Tánját ta­nulmányozni és, bár nem csatla­koztam a Chábádhoz, a mozgalom szellemisége igen magával ra­gadott.

A Rebbe rengeteget jelentett a számomra. Például, amikor a Yeshiva University-n dolgoztam mint felügyelő, mindig magamnál tartottam egy kisméretű fotót a Rebbéről, amit csak én láthattam, más nem. Ez sok erőt adott. Időnként megkeresett egy-egy Chábáddal kapcsolatban álló diák, hogy a problémáiról beszéljen nekem. Ilyenkor beszélgetés közben elővettem a képet, és a másik rögtön érezte, hogy valahol összetartozunk. Egészen más mederben folyt ezután a beszélgetés.

Ma egy zsidó motoros klubnak vagyok a tagja. A motorom szélvédőjére egy kis Rebbe-ké­pet ragasztottam, így mindig látom őt utazás közben.

Húsz évvel a halála után a Reb­be továbbra is inspirációt nyújt a számomra. Sok mindenen mentem keresztül az életben, de a Rebbe hatása volt az, ami nem engedett letérni a helyes útról. A mai napig ő az, aki miatt eltölt a zsidóság és a zsidó nép iránt érzett szeretet.

David Himber

 

  • Küldés emailben

Fejezetek