Hogyan nevettette meg a Rebbe az anyámat?

 

Bronxban nőttem fel, egy vallásos családban. Habár szüleim egyik haszid csoporthoz sem kötődtek, a helyi zsidó általános iskolába küldtek tanulni, amit a Chábád működtetett.

Nem sokkal ez után iskolát váltottam és a brooklyni Chábád jesivába iratkoztam át. Ekkoriban az volt a szokás, hogy a jesiva tanulói születésnapjukon személyes meghallgatásra mentek a Rebbéhez. Emlékszem, hogy egyszer egy vétkemről számoltam be a Rebbének. Yoel Kahan rabbi, a jesivabeli mentorom mondta: „Bármit elmondhatsz a Rebbének. Ha valami rosszat tettél, mondd el neki, és ő majd tanácsot ad, miként hozhatod azt helyre. Kérj tőle tanácsot, és ő segíteni fog.”

Így is tettem, és a Rebbe válasza megmutatta az emberi oldalát. Annyira könyörületes volt. Nem mondta ki, hogy „Ez semmiség, ne aggódj ezen”, de nagyon elfogadó volt. Csak egy naiv gyerek voltam, és pont erre volt szükségem. Személyes kapcsolódást éreztem vele abban a pár másodpercben – tudtam, hogy tökéletesen megért.

A Rebbe tudta, hogy mit szeretnék hallani, és a megerősítése, kedvessége akkor nekem a világot jelentette. Az összes bajom feltártam előtte – amik mostani szemmel visszanézve nem voltak komolyak, de akkor nagyon fontosak voltak számomra.

A Rebbének megvolt az a képessége, hogy pont annak látott engem, mint ami valóban voltam adott életkorban – mindezt rengeteg empátiával – és bárki ment hozzá, őket is mindig annak látta, akik adott élethelyzetben valóban voltak.

Mire bár micva korba léptem, elhatároztam, hogy minden Chábád szokást tartani fogok. Terveztem, hogy elkezdek Chábád tfilint rakni, és a nuszách Ari imakönyvből imádkozni.

Épp a bár micvám előtt volt a születésnapi audienciám a Rebbével, így a felkészülésemről kérdezett. Mondtam, hogy tanultam, hogy kell a heti Tórai szakaszt és a haftaráját lejnolnom, valamint, hogy készültem egy Talmudi pilpullal is.

„És mi van a májmárral – a haszid diskurzussal?”, kérdezte a Rebbe.

Nem tudtam mit mondjak. Azt gondoltam magamban, „Milyen májmár, egy májmárt sem ismerek. Nem tudtam, hogy Chábád szokás egy májmárral is készülni, ezt senki sem mondta nekem.

Mintha a gondolataimban
ol­­vasott volna, a Rebbe azt mond­­ta, „Nos, ha nem tanultál májmárt, az is jó, szerzel egy má­­solatot, és azt olvasod fel a bár­micvád napján.”

Most meg azon gondolkodtam: „Hol olvassam fel? Ki értene meg egy haszid diskurzust a bronxi Young Israel zsinagógában?”

A Rebbe megint csak úgy felelt mintha a gondolataimban olvasna, „Nem kell, hogy közönség előtt csináld, elég, ha egy barátodnak olvasod fel.” És ezt is tettem.

Mire tizenkettedik osztályba léptem, már teljesen lu­ba­vi­csi­nek éreztem magam, és már jócskán elmerültem a haszid tanulmányokban is. Folytatni is akartam, de szüleim hajthatatlanok voltak, hogy főiskolára kell mennem. Elvégre az volt az amerikai álom.

A szüleim felől jövő nyomás ha­tására jelentkeztem a Brooklyn College-re, és kitöltöttem a tesztet az állami ösztöndíjra, amit el is nyertem. De nem akartam menni. Kétségbeesetten próbáltam a Rebbétől találkozót kérni, hogy győzze meg szüleimet, mi a helyes út számomra. De azt a választ kaptam, hogy hat hónapot kell várnom, a Rebbe annyira elfoglalt. Végül írtam egy levelet a Rebbének, hogy milyen helyzetben vagyok. Röviddel ez után értesítettek, hogy az elfoglaltsága ellenére fogad minket a szüleimmel.

Édesanyám szókimondó ember volt. Azt mondta a Rebbének: „Ön is járt egyetemre, akkor csak helyénvalónak kell lennie.”

A Rebbe erre azt válaszolta: „Én akkor már jóval idősebb voltam, huszonhat éves. Az ő korában még legalább két évig jesivában kéne tanulnia.”

„De így el fogja veszteni az ösztöndíját”, érvelt tovább anyám.

Erre a Rebbe: „Ne aggódjon. Ha elveszti az ösztöndíjat, én fogom fizetni a tanulmányait, ha szük­séges, ha még mindig akarja.”

Anyám vonakodva egyezett csak bele. És akkor, hirtelen a Rebbe azt mondta neki: „Szeretném, ha mosolyogna.”

Kérése annyira mulatságosan váratlan volt, hogy anyám sem tudta leplezni mosolyát. Majd a Rebbe azt mondta neki: „Most, hogy már mosolyog, elmehet. Azt szeretném, ha az emberek boldogan távoznának innen”

Ez a Rebbe részéről egy nagyon meleg, kedves gesztus volt.

Az igazat megvallva, anyám nem örült, hogy nem mentem főiskolára. De évekkel később, mikor látta, hogy főiskola nélkül is boldogulok, belátta, hogy az általam választott út volt a helyes.

Miután végeztem jesiva tanulmányaimmal, és megkaptam rabbi képesítésemet, tanár lettem. Seattle-ben tanítottam a Hebrew Academy-n, valamint én lettem a Berkeley Chábád központ oktatási igazgatója. Ezt követően jöttem Los Angelesbe, s a mai napig itt élek..

Hát így alakult az életem, s mindezt, amit eddig elértem a Rebbének köszönhetem.

Chaim Citron

  • Küldés emailben

Fejezetek