Hívd a nővéredet!

Az 1970-es években rendszeresen utaztam Gibraltárról egy New York-i jesivába. Mivel nem volt közvetlen járat a két város között, mindig Anglián át kellett repülnöm. Egy alkalommal 1979-ben, míg Londonban landolt a gép, elhatároztam, hogy a reptérről hívom fel a „770-et” (A lubavicsi mozgalom New York-i központjának közismert megnevezése, az épület házszámára utal – a szerk.).

Abban az időben sok repülőgép-eltérítés volt, így a Rebbe áldását akartam kérni, hogy épségben megérkezzem. Általában csak többszöri próbálkozás után kapcsoltak a Rebbe irodájába, de ez alkalommal azonnal. Binyomin Klein rabbi vette fel a telefont. Elkezdtem ecsetelni, hogy épp Londonban vagyok, úton a jesivába, és hogy a Rebbe áldását szeretném kérni a további útra. Ennyit válaszolt: „hívj pontosan huszonöt perc múlva”. Úgy tettem amint mondta, s pontban huszonöt perc múlva újra hívtam. Klein rabbi azt mondta, hogy a Rebbe biztonságos repülést kíván nekem, valamint érdeklődött a nővérem hogylétéről. Pár napja volt, hogy utoljára láttam a nővéremet, aki épp várandóssága végén volt, de gondoltam biztos minden rendben van vele, így annyit válaszoltam, hogy „jól van, mondd meg a Rebbének hogy rendben van.” „Nem”, mondta Klein rabbi, „a Rebbe tudni akarja, hogy van a nővéred épp most. Hívd a nővéredet.” Újra letettem, majd felvettem a kagylót, s már tárcsáztam is a nővérem számát, de senki nem vette fel. Megpróbáltam a szüleimet hívni, de ott sem vette fel senki a telefont. Majd hallottam, hogy épp az én járatomat mondják a hangosbemondón, így fogtam a csomagjaimat, felszálltam a gépre, s pár perc múlva már teljesen ki is ment a fejemből, hogy kerestem őket. Mikor megérkeztem New Yorkba, első dolgom volt, hogy megálljak a 770-nél és informáljam Klein rabbit, hogy épségben megérkeztem. Ő bement a Rebbéhez, majd pár perc múlva kijött, s a következőt mondta: „tudod a Rebbe tényleg aggódik a nővéred hogyléte felől, nem mondtál róla semmit, azóta hogy kérdezett.” Volt egy kis irritáltság Klein rabbi hangjában, én meg elég rosszul éreztem magam attól, hogy erről teljesen megfeledkeztem. Kifutottam, s azonnal hívtam a nővérem házát, de megint senki nem vette fel. Hívtam édesanyám lakását, és őt végül sikerült elérnem. „Hol voltál eddig?”, kérdezte. „Már annyi ideje hogy próbálunk elérni!” A nővérem kórházba került, ahol komplikációk léptek fel. Olyan válságos állapotban volt, hogy többen zsoltárokat kezdtek mondani érte. Végül az orvosoknak intenzív osztályra kellett küldeniük ahol hál’ Istennek sikerült stabilizálniuk az állapotát.

Édesanyámnak említettem, hogy „a Rebbe nagyon aggódott érte!” „Honnan tudta a Rebbe?”, kérdezte kétkedve. Az egyetlen válaszom az volt, hogy „a Rebbe csak folyton mondta, hogy fel kellene, hogy hívjalak. Próbáltam néhányszor, s most sikerült.” Visszamentem a 770-be, és közöltem Klein rabbival a nővérem helyzetét, hogy most már rendben van, ő meg azonnal továbbította a hírt a Rebbének. Mondta, hogy a Rebbe megérezte, hogy a nővérem nincs jól, s ezért kérdezgetett nyomatékosan a hogyléte felől. Mondta továbbá, hogy a Rebbe megáldotta őt a teljes felépüléséért, valamint azért, hogy mind ő, mind a kicsi egészséges legyen. Hál’ Istennek a baba teljesen egészségesen született meg – fiú lett egyébként –, a nővérem meg teljesen felépült. Első adandó alkalommal, amikor lehe­tőségem nyílt elmesélni a nő­véremnek a Rebbe kitartó ér­deklődését felőle, nagyon el­érzékenyült. Mesélte, hogy a sürgősségi osztályon delíriu­mos állapotba került, s próbálta édesanyánknak mondani, hogy hívjon engem, hogy a Reb­be áldását kérjem rá. De mivel nem volt teljesen tiszta a tudata, nem tudta megértetni magát szüleinkkel, hogy mit akar pontosan, habár tudta mi folyik körülötte. Így csak lehunyt szemmel suttogta magában, „Rebbe, segíts, kérlek.” Ez pontosan akkor történt mikor én a londoni reptérről telefonáltam, s a Rebbe kérdezett a hogyléte felől…

 

Michoel Hazan rabbi

 

  • Küldés emailben

Fejezetek