Használd a tehetséged!

Mint külföldi tudósító újságíró, abban a szerencsében részesülhettem, hogy többször is hosszasan beszélgethettem a Rebbével. Több izraeli újságban is írtam róla szóló cikkeket. Lehetetlen elmesélni, átadni, milyen is volt a Rebbével szemben leülni, a szemébe nézni, s hallgatni őt órákon át. A beszédének volt valami alapvető lágysága, melegsége. Egy cikkben ezek után úgy jellemeztem, hogy a mosolyával meg tudná olvasztani New York összes havát. Ezek után azonban írtam valamit, ami jó időre eltüntette ezt a mosolyt az arcáról. Utólag persze azt kívánom, bár ne írtam volna meg azt a bizonyos cikket.

1979-et írtunk. Épp lezajlott az Iráni Forradalom, mikor Khomeini Ajatollah magához ragadta a hatalmat, nagy nemzetközi konfliktus látszott a közeljövőben kibontakozni. Egy csoport fiatal militáns iszlamista megtámadta a teheráni amerikai nagykövetséget, s túszul ejtett 52 amerikait. A helyzet nagyon feszült volt, és az egész világra tovább terjedt. Ezt követően a Rebbe nagy publikum előtt jelentette be november 17-én, hogy a helyzetre való tekintettel Izraelben és a világban böjt bevezetését javasolja, s ha a többi rabbi is csatlakozik az indítványhoz, akkor teljes mellszélességgel mögéjük áll.

Az elkövetkező hetekben a Rebbe számos alkalommal szentelt időt annak, hogy kifejezetten erről beszéljen az embereknek, így az Amerikai Rabbik Szövetsége, és számos más neves rabbi is indítványozta a böjt kihirdetését. Erre végül december 13-án került sor, a héber naptár szerint Kiszlév 23-án. Nem tudtam, hogy a Rebbe indítványozta a böjtöt, s így következő megjelenő cikkem címe, „Böjt, miért éppen most?” nagyon rosszul hatott. Azt fejtegettem benne, hogy mi változott az elmúlt hetekben, ami mássá tette a világot, mint eddig, miért kéne épp most böjtölnünk. Írásom széles körben váltott ki indulatokat, s ugyanannak a lapnak a kiadójától kaptam vehemens választ, ugyancsak cikk formájában, „Ezért kell böjtölnünk” címmel. Az írás úgy jellemzett engem, mint, aki nem érti a böjt és az ima szerepét, s szavaim sértőek a böjt megkérdőjelezését illetően.

Az újságon keresztüli üzenetek nagy port kavartak, s közbeszéddé emelték a böjt kérdését. Három nappal később a Rebbe farbrengent tartott, ahol keményen megdorgált szavaimért, habár az ilyenfajta kirohanás sosem volt rá jellemző. Gyújtó hangú beszédében ecsetelte milyen feszült most a helyzet a túszok miatt Amerika és Irán között, mely a felek meglátása szerint fordulóponthoz értek kapcsolatukban a történtek hatására. Ha az iszlám világ, Irán nem retten vissza tettétől, akkor Amerika pozíciója, mint eddigi „sebezhetetlen szuperhatalom” gyengülhet meg világpolitikai viszonylatban, miáltal további fenyegetések veszélyeztethetnek az arab-szovjet tengely részéről. Márpedig egy ilyen forgatókönyv esetén Amerikának meg kellene találnia szövetségeseit az arab világban, ami nem is olyan hosszú távon Izrael helyzetét rengetné meg drámai módon. Ráadásul ekkor Izrael épp csak visszaadta utolsó Színai olajmezőit Egyiptomnak, ami ugyancsak nagy biztonsági fenyegetést jelentett az országnak.

Elképesztő, hogy a Rebbe milyen tisztán látta a jeleket már 1979-ben. Látta Amerika pozíciójának gyengülését, azt, hogy akarják majd ezt kiaknázni az arab világban, hogy Amerika hogyan akarja ezt majd békéltető tárgyalásokkal feloldani, és, hogy mindezen történések vezetnek el Izrael fenyegetettségéhez. Végső következtetése az volt, hogy a legsürgősebb probléma az Iránban élő 50000 zsidó helyzete, akik az éppen regnáló vérszomjas hatalom nyomása alatt kell, éljenek.

Miután végighallgattam ezt a hosszú, szenvedélyes beszédet, levelet írtam. Ezúttal személyesen a Rebbének címeztem bocsánatkérésemet. Megírtam, hogy nem tudtam, hogy a böjt az ő kezdeményezése volt, s hogy természetesen teljes lényemben hiszek a böjt és az ima segítő erejében, és sajnálatomat fejeztem ki, ha korábbi cikkem által zsidókat térítettem volna el a böjt megtartásától. Ő válaszul egy gyönyörű, meleg hangvételű levelet írt. Azt írta, hogy ha Isten megadta valakinek az írásra való készséget, tehetséget, az illető sose feledje, hogy ezzel a tehetséggel sok felelősség is jár, hiszen írásával sokakra hat. Az írónak meg kell éreznie, hogy a publikum hogyan értelmezi majd az általa leírtakat, és annak megfelelően cselekedni. Emlékszem még, egy évekkel korábbi beszélgetésünkre, mikor azt mondta, hogy az embernek kötelessége használni az Isten által ráruházott tehetségét. Nekem is ezt mondta: „Tehetséged van íni, és hatni az emberekre. Hát írj nekik és hassál rájuk!” A Rebbe meglátta az emberekben a lehetőséget. Mindenkiben azt, hogy hogyan tudna saját magán keresztül hozzájárulni egy jobb világhoz. Ez volt az egyik fontos elve: mindenki használja ki képességeit, amennyire csak tudja. Nehéz időkben ne a kétségbeesés vegye körül, hanem cselekedjen, ahogy csak ő tud. Ez volt az ő alapelve. Tetteket várt mindenkitől.

Shlomo Shamir

  • Küldés emailben

Fejezetek