A haszidok Vörös-tengere

A családom és a Chábád Lu­ba­vics mozgalom kapcsolata nagy­apámig, Mose Kowalsky rab­biig nyúlik vissza, aki – Varsó­ban ne­velkedve – a Chábádot válasz­totta, és elhatározta, hogy meg­szökik otthonról, és eljut Lu­ba­vicsba, hogy ott egy Chá­bád je­sivában tanulhasson. Az ő apja, vagyis az én dédnagyapám hűséges kocki haszid volt, és hallani sem akart arról, hogy fia ne az ő útját kövesse. Utánament hát, hogy visszahozza.

Lubavicsba érve meghívták, hogy töltse a rebbe Rásábbal, az ötödik Chábád rebbével a szombatot, és ő beleegyezett. E nap után már nem követelte, hogy a fia visszatérjen Varsóba, hanem kijelentette: „Annyira tetszett nekem az itt tapasztalt spirituális légkör, hogy kötelezem a fiamat arra, hogy itt maradjon.” – Így vált a nagyapámból hűséges lubavicsi haszid és Chábád rabbi.

Később, amikor már New Yorkban éltek, a nagyapám ugyanabban az épületben lakott, mint a Rebbe és Chájá Muská rebecen, sőt sírhelyet is vásárolt magának az előző rebbe sírjának közelében (ahol most már a Rebbe is nyugszik).

Gyakran látogattam meg a nagyapámat. Legkorábbi emlékem vele kapcsolatban, nagyjából nyolc éves koromból, a brooklyni botanikus kertben végzett táslich szertartás. A Rebbe meghatározott rend szerint haladó haszidjai kíséretében vonult végig az utcán, szinte olyan volt az egész, mint egy katonai parádé. A Rebbe igen jó erőben volt, és gyorsan gyalogolt. A haszidoknak, hogy lépést tudjanak tartani vele, szinte futniuk kellett. Fantasztikus látvány volt, nagy hatással volt rám.

Apámmal, Solom Ber Ko­wals­ky rabbival minden ünnep végén elmentünk egy fár­bren­genre. Sajnos azonban apám ötvenes éveinek közepén nagyon sú­lyos tüdőbetegségben szenvedett, végül elveszítette tüdejének egyharmadát. 1966-ban az orvosok egy kockázatos eljárásnak akarták őt alávetni, azonban addig nem volt hajlandó beleegyezni, amíg a Rebbe áldását nem adta rá.

Épp akkoriban szereztem jogosítványt, így anyám kocsival
küldött el a 770-be, hogy áldást kérjek a Rebbétől az apám számára. Délután kettő körül értem Crown Heightsbe, és a Rebbe titkára azt mondta, hogy épp nem lehet találkozni a Rebbével; jöjjek vissza hajnali háromkor, talán be tud szorítani a látogatók közé. Tudtam azonban, hogy ez képtelenség: lehetetlen, hogy anyám megengedje, hogy az éjszaka közepén vezessek Queensből Brooklynba. Így azután nem mehettem haza, ha teljesíteni akartam apám kérését.

Ha azonban még tizenkét órán át várakozom ott, anyám fog kétségbeesni. Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, sehogyan sem tudtam őt értesíteni. Az intenzíven ült apám mellett, ahol nem volt telefon, fogalma sem lett volna arról, hogy hova tűntem. Bizonyosan a rendőrséghez fordult volna.

Nem tudtam, mit tegyek, azután eszembe jutott, hogy a Rebbének ki kell jönnie az irodájából a délutáni imára. Elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, és megmondom neki, hogy beszélnem kell vele.

Így is történt, a Rebbe kijött az irodájából, hogy imára menjen, és amikor kíséretével visszatért, odamentem hozzá. A körülötte állók azonnal hangosan morogni kezdtek – a haszidokat igen felbosszantotta, hogy megszegem a protokollt, és meghívás nélkül meg merem közelíteni a Rebbét. Ez tiszteletlen dolognak számított. Volt, aki még rám is kiabált. Ám a Rebbe – aki természetesen felismert – a vállamra tette a jobbját, és bevezetett a szobájába. Becsukta az ajtót, és azt mondta: „Bizonyosan nagyon fontos mondandód van, ha így jössz hozzám. Mi a problémád?”

Elmeséltem hát neki a gondomat: ha hazamegyek, nem tudok visszajönni, ha maradok, anyám a rendőrséget fogja hívni. Így, mivel nem tudtam, mitévő legyek, ar­ra jutottam, hogy ha csak úgy be­szélek a Rebbével, meg fogja érteni. „Megértem” – mondta. „Helyesen cselekedtél. Ne aggódj.”

Ezután a beavatkozás felől érdeklődött, és így szólt: „Menj vissza, és mondd meg az apádnak, hogy vágjon bele. És ne féljen, mert Isten segítségével jobban lesz, és teljesen felépül.”

Köszönetet mondtam a Reb­bé­nek, és ahogy az ajtóhoz közeledtem, ráeszméltem, hogy újra szembe kell néznem a tömeggel. A Rebbe szintén tudta ezt, kinyi­totta az ajtót, és kilépett előttem. A haszidok mind ott gyülekeztek, de ő felemelte a kezét, és a tömeg Vörös-tengerként vált ketté, utat nyitva nekem a bejárati ajtóig. Kiléptem az utcára, és rohantam a kocsihoz. Rohantam, hogy el­mondjam apámnak a jó hírt – hogy a Rebbe áldását adta, és megígérte, hogy meggyógyul.

Így is történt. A műtét sikeres volt, és apám még hosszú évekig élt ezután, olyannyira, hogy 1982-ben még alijázhatott is, és 2008-ban halt meg.

Avrum Kowalsky rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek