Szombat este egy titkos ösvényen...

Szombat éjszaka Budapest utcáin többnyire vidám kompániák őgyelegnek, egyik szórakozóhelyről a másikra. Kevésfényű, néptelen mellékútvonal is akad bőven, ilyen a hetedik kerületi Vasvári Pál utca. Mint egy titkos találkára, úgy igyekszem az egyik ház felé, dobogó szívvel, kicsit nyugtalanul. Zsebemben két kicsi sapka is lapul, egy barátomat is megpróbáltam idecsalni magammal, gondoltam ne a kipán múljon, de ő végül inkább ott maradt egy zenés-zajos-füstös szórakozóhelyen.

Itt bent a Pesti Jesivában - mert hová máshová jöttem volna? - még csak egy bácsi ül az asztalnál, imakönyv fölé hajolva. Rég voltam itt, de minden olyan ismerős. Két ujjammal a mezüzét, majd ajkaimat illetem. Szinte egyedül vagyok még, kicsit tanácstalanul, merengve állok az ajtóban. Aztán észbe kapok: "netilat jádájim"! Balkezes vagyok ezért kicsit ügyetlenkedem, melyik is a melyik kezem, amelyikkel először öntöm a vizet?", de megcsinálom a rituális öblítést. Leülök az egyik pad legszélére. Még korán van. Belelapozok egy imakönyvbe. Próbálok kisilabizálni legalább egy-két szót, sok-sok kudarc ér, de jóleső, mikor egyszer csak megtalálom: „Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech Háolám”...

Két fiatalember toppan be, fehér ingben, kalapban, szakállasan. A vidám és dinamikus bócherek megszólítanak. Ők New Yorkból vannak. És jönnek a többiek, lubavicsi chaszidok. Mint mindig, most is lenyűgöz a látványuk. Ha szabad profán hasonlattal élnem, azt sugallják megjelenésükkel, mint Napóleon legendás testőrsége, a Gárda, mely inkább meghal, de meg nem adja magát. Csakhogy a chaszidok nem földi hatalmat, hanem a Világ Királyát -Melech Háolám - áldassék a neve! (Báruch Hásém) az Ő szellemét védik, szolgálják.

Végre jön régi ismerős is, nem más, mint az ifjú kora ellenére is karizmatikus rabbi: Köves Slomó. Milyen büszke vagyok pár évvel ezelőtti közös fotónkra, ami a Diákszigeten készült. Én éppen tfilint rakok, Slomó segít. A kép megjelent az akkori Új Életben.

Bár öltözékem - sötét zakó alatt kockás ing - jelzi, hogy inkább a "levelező tagozathoz" tartozom, a barátságos mosolyú ifjú rabbi maga mellé invitál.

A teremben egyre többen vagyunk, s bár az éjjeli összejövetel célja a Szlichot - a bűnbánó imák első napi elmondása, a hangulat inkább a chászidokra jellemzően vidám. Az asztalon szíverősítő és lelket vidámító italok palackjai, s hiába nem vagyok amúgy alkoholfogyasztó, most jólesik egy-két kortyocskával rásegíteni a kedély fokozására. Kosárban kicsi barcheszek, tálkákban különböző saláták erősítik gyakorlatban a tételt, ami szerint az "élet igenlése a teremtés, a Teremtő dicsérete."

Megjön Oberlander rabbi, s érkeztével úgy érzem, teljessé válik az este. Milyen szép, lenyűgöző munkát végzett néhány év alatt. Nem véletlen, hogy sokak szemében az ő személye a védjegye a lubavicsiak Magyarországi sikerének. Tiszteletreméltó megjelenése mellett olyan közvetlen és kedves ember, hogy az ember úgy érzi nagyon régóta ismeri. Emlékszem, hogy aggódtam, amikor először indu1t kis csapattal a Nyugati téren Chanukát ünnepelni, vagy a Diákszigeten "Zsidó sátrat” állított - s lám, neki volt igaza.

Iszogatunk, énekelünk, a ritmust tapsoljuk, sőt ütjük is az asztal lapján, a szemek csillognak, az arcok mosolygósak. De nem kocsmai tivornya ez, mert a szellemi töltet más. A zsidó Nagyünnepekre való felkészülés nyitánya, a Bűnbánó imák kezdete ez.

A dalok között hol Oberlander, hol Köves rabbi mond egy-egy bölcs gondolatot. Lám, milyen egységben az értelem szava és az érzékletes dal! Súgva kérdem Slómót, van-e előírt rendje az éneknek, s miután biztat, hogy bármi lehet, kedvenc „számaim” egyikét kérem: "Od-avinu-cháj!" Teljes szívből, végre felszabadultan zengem én is, hogy „él a Teremtő!", és összeölelkezve, a padra felugorva, táncolva, hogy Izrael népe él: „Ám-Iszrael-cháj!"

S hogy röppen az idő, Oberlander rabbi kiosztja a Chábád Lubavics Egyesület ajándékát, a Szlichot- A Bűnbánó imák első napi könyvét, új magyar fordításban. Nyomban ki is próbáljuk "élesben” a szellemi produktumot: átvonulunk az imaterembe.

Felhangzanak a fohászok, a próféták ősi nyelvén. Aki erre fogékony, a lelke rezonál, annak nem kell ecsetelni, hogy milyen mély és eredendő hatása van. Jelen sorok írója úgy nőtt fel, hogy tudott származásáról, de szülei féltették - s bár nem íratták be semmilyen felekezetbe – így mindenütt egy kicsit kívülállónak érezte magát. De mégis valami ott mocorgott benne, izgatta lelkét. A héber betűk, Izrael, bármi, ami a zsidóságról szólt... Ez a valami a "jud pit." Az a kis pont, ami tovább élteti a zsidó szellemet, lelket. S nem tudni mikor és miért lobban fel a lángja...

"Az Örökkévaló, az Örökkévaló irgalmas és kegyelmes Isten, hosszan tűrő, nagy a szeretete és igaza. Szeretetét fenntartja ezeríziglen, megbocsátja a bűnt, a hitszegést és a vétket, s attól megtisztít. "Így szól az ima Mózes könyvéből. Milyen szép, milyen egyszerű. Állok az imateremben, magam is ringatódzom a fohász ritmusára, s próbálok haladni az imával. Baruch hangját hallom, ahogy a hozzám hasonló kezdőknek segít, hogy ne maradjunk le: „Tizenhetedik o1dal, lent!" Igen, ez az a Zsoltár: "Mint az apa gyermekein, úgy könyörülj rajtunk, Örökkévaló!"...

Éjszaka van még, amikor elbúcsúzva a közösségtől nekilódulok a sötét városnak, hazafelé. Vidám társaságok lődörögnek, buliidő van. Magányom most nem szomorú. Miről maradok le? Hiszen ahogy a Prédikátor Salamon könyve írja: "Mondék az én szívemben: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! És ímé, az is hiábavalóság!"

Különös kettősség. Amikor - volt rá példa számos - igyekeztem mulatságot találni, bizony csak búsulás lett belőle, keserű, csalódott hangulat. És most, szembenézve gyengeségemmel, gyarlóságommal, a Szlichot - a Bűnbánó imák révén nyugalom szállt szívemre.

Szelíd béke, a bölcsesség megértő derűjével... Ami talán csak a Teremtőhöz közelítve élhető meg.

                                                                                                                                            Szerényi Gábor