„Egyik brisz hozta a másikat”

Tanakodtunk, mi le­gyen elsőszülött Dóra lányunk elsőszülött gyermekének, Áron­nak a zsidó neve. A kérdést végül Dóra, aki a nehéz szülést követően fél évig ha­bozott, hogy ráálljon-e a brit mi/óra, dön­tötte el, mondván, Dávid legyen. Továb­bi gondot jelentett, hogy a tekintélyes súllyal világra jött fiú apjának - ami nem ritkaság manapság -sem volt zsidó neve. A gordiuszi csomót Oberlander Baruch vágta át. Azt aján­lotta, hogy a gyermek zsidóként is le­gyen Áron, az apja pedig Ábrahám, mivel úgymond „mindannyian Ábra­hám gyermekei vagyunk", így aztán elvi megállapodás született, hogy Mé­száros Áront „zsidóul" Áron ben Áb­rahámnak hívják majd.

A többit Baruch magára vállalta, s néhány nap múlva már a brit milá idő­pontjában is meg­egyeztünk. Mindössze az volt a dolgunk, hogy be kellett hoz­nunk a repülőtérről a King's Hotelbe a Münchenből érkező móhé/t, Cháim Rubin izraeli rabbit, aki a húsz perces taxizás közben fantasztikus történeteket mesélt a New York-ból jött Dá­vid fiamnak a közel­múltban Izlandon és a volt szovjet köztársa­ságokban küldetése teljesítése közben átélt kalandjairól. Cháimot néhány héttel korábban volt szerencsém megismerni, mikor is a Vasváry Pál utcai zsinagógából együtt autóztunk a következő brit milá hely­színére, Szentendrére, ahol idestova 30 éve élek a családommal. Nem vé­letlen, hogy amikor unokám „ügyé­ben" felhívtam Báruchot, örömében azt mondta: „egyik brisz hozta a mási­kat". Ez a mi esetünkben, ha nem is egészen így van, de nincs híján az igaz­ságnak.

A jeles napon Cháimmal és Báruch-hal együtt érkezett Dóra lányomék la­kására a fiatal Köves Slomó- a nagyma­mája kolléganőm volt egykor a Magyar Nemzetnél, amely nem tévesztendő össze a jelenleg is ilyen néven megjelenő napilappal -, aki mint „kiképzett" mohéi Magyarországon átveszi a stafé­tabotot mesterétől, Cháimtól. A szűk családon kívül - hitvesem, csekélységem és három felnőtt gyermekünk: Dóra, Dávid, Endre - jelen volt még három izraeli barátunk a szertartáson. Élijáhu székén Dávid fiúnk ült, ölében Áronnal, aki a brit milá végeztével zsidó nevet kapott és ily módon belépett az Örök­kévalóval kötött szövetségbe.

Talán furcsa, ami néhány héttel a szertartás után, az ott elhangzott áldás­ra emlékezve, 65 évvel a hátam mö­gött most kikívánkozik belőlem: szeret­nék én is a még hátralévő életemben „sok jót cselekedni".