Mániákus zsidóknál, mint én vagyok – akiknél bármely zsidó könyv megjelenése örömünnep, amelyen legalább fél-hálélt kellene mondani – a most megjelent Zsidó mesék dupla örömöt jelent, egész háléllalés esetleg a sehechejánu áldással. Ebben egyébként döntsenek a rabbik, ha befejezték az éppen soros veszekedést.

Meséket általában gyerekek olvasnak, és egyáltalán nem mindegy hogy milyen meséket. Azok a szellemi behatások, amelyek a zsenge emberpalántákat érik meseolvasás közben, felnőtt korukban is éreztetik jó – vagy rossz – hatásukat. Ha a könyv pozitív üzenetet hordoz, mégha rejtve, indirekt formában is, akkor nevelő hatású, és mint tudjuk, a gyereknevelést a brit milá utáni napon kell elkezdeni.

(Kértek ne használjak idegen szavakat, vagy használjak lábjegyzetet. Akkor inkább megmagyarázom. A brit milá törvény, vagy szokás, vagy törvényerejű rendelet a zsidóknál: minden fiúgyermeket nyolc napos korában körülmetélnek, és ezzel felveszik a bömbölő ifjút Ábrahám szövetségébe. Ettől kezdve számít zsidó embernek, kap nevet, természetesen zsidó nevet – és készül a bár micvára. Ja, hogy ez mi? Ezt majd legközelebb magyarázom meg.)

A korai gyereknevelés fontos tartozéka az olvasás. A zsidó gyerek 3 éves korában tanul meg olvasni. Négy éves korában Chumást tanul (majd legközelebb...), 5 éves korában már ismeri a Rási betűket (mint fent), és a legnagyobb zsidó exegéta Tóra-magyarázatait olvassa-tanulja. Ebben minden benne van. Mesék is.

A zsidó mesekönyvek sokban különböznek gyerekkorom mesekönyveitől. (Mi is asszimilánsok voltunk – módjával, mint a magyar ortodoxok). Azokban a mesekönyvekben – gondolok itt a legismertebbekre, mint Andersen, Grimm, stb. – a vasorrú bába a végén nem eszi meg Jancsit és Juliskát, és Hófehérke gonosz mostoháját is utoléri a végzet. Nomeg Hamupipőkét is elveszi a történet végén a királyfi , aki "jön tán, hófehér paripán". Dettó a Csipkerózsikával. Így legalább a happy end biztosítva van, akárcsak az együgyű Tarzan mesékben.

A most megjelent "Zsidó mesék" (legendák, történetek) valami gyökeresen más műfajt képvisel. Itt a tanulságos meséket az a bűbáj lengi körül, ami a naivitás, az egyszerű hit (emuná psutá) és a szofisztika egyfajta keveréke. A zsidó mesék (idézőjel nélkül) az elmúlt 2000 év üldözéseinek jegyeit viselik magukon, és ebben különböznek a Biblia – a zsidó Biblia, a Tánách – történeteitől. Kozákok, pogromok, vérvádak és csodával határos (meg)menekülések. Történetek Gólemmel vagy anélkül; történetek kis zsidókról, akik a mindennapi megélhetésért vívott harc nem mindennapi hősei. A stetl jellegzetes figuráiról, mindannyiunk dédnagymamáiról és üknagyapáiról, be nem teljesülő álmokról, amelyek címzettje Erec Jiszráél. Tegyük ehhez hozzá a chászid mesevilágot innen és a keleti zsidóság zamatos-illatos történeteit onnan – és máris megvan a recept, ami nem titkos, nyitva áll mindenki előtt, bárki meríthet (és merít is) belőle. Hogy csak egyet említsek: Thomas Mann "József és testvérei"-ben fellelhetők olyan ritka Midrások, amelyeket Magyarországon ma legfeljebb két-három zsidó ismer.

A zsidó mesében nincs, vagy alig van fikció, kitaláció, fantáziaszülte rege, ami csupán szórakoztatni akar, függetlenül a belelő áradó pozitív, vagy negatív üzenettől. Gyerekkoromból származó emlék: szombat esténként összeültek-bújtak zsidók a beszemedresben, a bócherek a tanházban, és meláve málke, vagyis"lakoma" (legtöbbszőr héjában főtt krumpli) keretében danoltak és búcsúztatták szombat királynőjét. Az est főprogramja az elbeszélés volt, amit úgy hívtak hogy ivde (héber kiejtéssel uvdá), ami tényt, megtörtént esetet jelent. Ugyanis velünk állandóan történt valami, de ez nem királyi palotákban, vagy marcipánból készült házacskákban zajlott, hanem az országúton, az élet országútján.

Rendhagyó recenzió ez, nem bírálat hanem dicséret. Hiába sorolnám fel a 181 oldalas kötet 28 történetének címét – az nem mondana semmit. Ezt el kell olvasni, lehetőleg egy szuszra. Bírálat? Talán csak az, hogy az évek óta készen álló kézirat (hisz még a megboldogult Mikes Kati szerkesztette) csak most jelent meg. És csak ezután jön majd a második kötet, és kár az elveszett időért. Az óra ketyeg, és ahogy az öreg falusi foltozóvarga mondta volt, amíg a gyertya ég, még lehet valamit javítani.

Dr. Nissan Mindel rabbi, a néhai lubavicsi rebbe egyik titkára, több sikeres angol nyelvű könyv szerzője és a Tánjá első angol nyelvű fordítója. The Storyteller (Az elbeszélő) néven több mesekönyv-kötetet jelentetett meg. Történetei először az általa 40 évig szerkesztett angol és jiddis nyelvű folyóiratokban (Talks and Tales és Shmueszn mit Kinder) jelentek meg.

Mivel koromnál fogva már majdnem kinőttem a mesekönyvek olvasásából és a könyvben foglalt mesék túlnyomó többségét ismerem – elsősorban a kötet végén található Szómagyarázat érdekelt. Itt már van mit bírálni, mivel becsúszott néhány kedves – és nevetséges – tévedés. A lektorok úgy látszik nem értek a könyv végére és nem olvasták ezt a részt. Itt csak annyit, hogy a Din Tora nem "egyházi bírósági eljárás", mivel zsidó egyház nincs. Van zsidó vallás, van zsidó nép, van Hitközség. Zsidó egyház – ez olyan mint a kóser disznócsülök. A Kápó olasz szó (Capo) és nem német. A "Tréfli" (Táréf) nem olyan étel, "amelyet vallásos zsidóknak tilos fogyasztaniuk". Sajnálom, de ezt semmilyen zsidónak nem szabad fogyasztania! Ez olyan mintha azt mondanánk, hogy "törvénytisztelő embernek nem szabad lopnia, csalnia". És ha a kreplách nem más, mint "almával töltött tészta", és a Tórát a zsidók az Örökkévalótól a Sinai hegyen kapták, "a negyven éves pusztai vándorlás végén"(!), akkor már kezdem érteni, miért nincs a könyvön feltüntetve, ki írta ezt az épületes Szómagyarázatot.

Dr. Nissan Mindel: Zsidó mesék, legendák, történetek, Budapest 1999. Fordította: Seleanu Magdolna. Kiadja a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület. 191 l. Ára: 1 390 Ft.