A Holocaust idején sok zsidó gyermeket próbáltak megmenteni úgy, hogy keresztény árvaházakban helyezték el őket. Az egyházak nem folytattak különösebb missziós tevékenységet ennek érdekében, inkább a kétségbeesett szülők próbáltak így óvó fedelet találni gyermekük feje fölé.

A háború véget ért, és lezárult a náci szörnyűségek fejezete. Szervezet alakult az egymástól elszakított hozzátartozók felkutatására, a szétesett családok egyesítésére. Ennek a szervezetnek a munkatársai megtudták, hogy sok – talán többezernyi – zsidó gyerek él keresztény árvaházban.

Silver és Garfinkle rabbik vezetésével amerikai és angol rabbik utaztak Németországba, hogy felkutassák ezeket a gyerekeket, és visszavigyék őket rokonaikhoz.

Két rabbi elment a listájukon szereplő első árvaházba, s azonnal az igazgató papot keresték. Az nyájas mosollyal fogadta őket.

- Természetesen nem akadályozzuk meg – mondta –, hogy a zsidó gyerekek vissztérjenek családjukhoz, illetve népükhöz.

A rabbik megdöbbentek. Aligha sejtették, hogy ennyire egyszerű dolguk lesz.

- Csakhogy – folytatta a pap – honnan tudhatnánk, hogy melyik gyerek zsidó? Senkinek a vallását vagy a származását nem firtattuk, amikor befogadtuk őket árvaházunkba.

- Adja át nekünk a gyerekek névsorát – mondták a rabbik. – Amelyiknek zsidó családneve van, az nyilvánvalóan zsidó.

- Nem, nem, ezt nem tehetjük – felelte a tisztelendő. – Ki kell zárnunk a tévedés lehetőségét. Százszázalékosan biztos módszerre van szükség. Előfordulhat például, hogy valakit Müllernek hívnak – magyarázta. – Ez a név zsidósan hangzik, de sok Müller van, aki nem zsidó. Ugyanez a helyzet a Reichmann vagy a Deutsch névvel. Ezek elterjedt német és lengyel nevek. Nem adhatjuk ki a gyerekeket csak azon az alapon, hogy zsidós nevük van.

A rabbik megpróbálták meggyőzni, de eredménytelenül.

- Csak akkor adhatom ki a gyerekeket, ha teljesen bizonyos, hogy zsidók.

Mit tehetnének? A legtöbb gyerek totyogós vagy még kisebb korában került az árvaházba: aligha emlékeznek rá, milyen vallásúak... újra elkezdték győzködni a tiszteletest, de csak azt érték el vele, hogy kezdte elveszíteni a türelmét.

- Igazán sajnálom, de máris túl sok időmet rabolták el. Még három percet adok önöknek – mondta bosszúsan.

A rabbiknak elállt a szívverésük. Hogyan választhatnák ki az összes zsidó gyereket három perc alatt? Hiszen zsidó gyerekek tucatjairól tudtak, akik ebbe az árvaházba menekültek.

Suttogva imádkozni kezdtek, hogy megoldást találjanak. Imájuk meghallgatásra lelt. Egyikük csöndesen azt kérdezte a paptól:

- Megengedi, hogy akkor használjuk fel a három percet, amikor jónak látjuk?

- Rendben van – sóhajtott megkönnyebbülten a rabbi. – Lefekvés előtt fogunk bemenni a gyerekekhez.

- Hét órakor fekszenek le – tájékoztatta őket a tisztelendő. A két rabbi elhagyta a házat.

...Az óra hetet ütött a hálóteremben, a gyerekek lefeküdtek. A rabbik beléptek, és megálltak a terem közepén. Egyikük felállt egy kis zsámolyra, és várt. Mély csend honolt a szobában: minden gyerek rá figyelt.

A rabbi lágy hangon hat szót mondott: "Smá Jiszráél HáSém Elochénu Ádosém Echád!"

A következő pillanatban gyerekhangocskák töltötték be a termet, nyöszörgés és halk sírdogálás: "Anyu! Anyu!" Minden zsidó gyerek az anyját kereste, az anyát, aki hosszú évekkel ezelőtt lefekvéskor betakargatta és megcsókolta őt, s halkan fülébe suttogta ugyanezeket a drága szavakat, a hit első szavait. A szavakat, amelyeket minden zsidó gyerek ismert: "Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy!"

A pap megszégyenülten sütötte le szemét. A rabbik győztek. Rátaláltak az elveszett gyermekekre, akiket az édesanyákkal esténként együtt töltött pillanatok mentettek meg a hit elhagyásától és az asszimilációtól...