A családunkban nem történhetett fontos dolog, esemény úgy, hogy arról édesapám a Rebbét ne tájékoztatta volna, vagy ne kérte volna ki a véleményét. Amikor 16 évesen a megszokottnál korábban sikeresen befejeztem középiskolai tanulmányaimat, készen álltam a főiskolára. Nem akartam Chicagóban maradni, a Stern College-ba szerettem volna menni, New Yorkba. Apám erre vett egy repülőjegyet és audienciára küldött a Rebbéhez, mondván: miután beszéltem vele, eldől, elengednek-e.
Ennek nagyon nem örültem. Sehogy sem fért a fejembe, miért van ennek olyan nagy jelentősége. Ha a Sternre akarok menni, miért ne mehetnék? Miért kell erről a Rebbével beszélnem? Végül azonban kénytelen-kelletlen elmentem hozzá New Yorkba.
Amikor az ajtóhoz értem, a Rebbe a legnagyobb természetességgel hívott be, és kínált hellyel. Ettől azonnal megnyugodtam, otthon éreztem magam. Egy pillanat alatt megéreztem, hogy tényleg törődik az ügyemmel. Megkérdezte, igazából miért akarok a Sternre menni, mi az, ami pont ehhez az intézethez vonz? Ezeken a kérdéseken korábban nem is nagyon gondolkodtam, a fő motivációm az volt, hogy elköltözhessek otthonról és önállóan élhessek. Határozott, erős személyiség voltam már fiatal lány koromban is, s a Rebbe ráérzett, hogyan tud velem szót érteni. Úgy éreztem, a vele való beszélgetés kihívás elé állít, miközben kétségtelen volt az irántam való szeretete, törődése. El is jutottunk arra a pontra, hogy színt kellett vallanom, hogy az igazi célom a Sternnel, az otthonról való elköltözés. Visszatekintve nem vagyok benne biztos, hogy tényleg annyira el akartam volna költözni. Beszélgetésünk során a Rebbe megkérdezte tőlem, hogy ha elköltözhetnék, el tudnék-e fogadni bizonyos feltételeket, és megígérnék-e bizonyos dolgokat. Azt válaszoltam, hogy a magam ítélőképességére szeretnék hagyatkozni, s nem más emberére. Azt mondtam, elég erős vagyok, hogy gondoskodjam magamról. Ő csak annyit válaszolt jiddisül hogy: „jó válasz”.
Gratulált a határozottságomhoz és a bátorságomhoz. Igazából tiszteletlen volt, ahogy beszéltem vele, de nem annak szántam. Egyszerűen annyira természetes volt vele beszélgetni, nem éreztem, hogy bármilyen normának meg kell felelnem, azt mondtam, amit gondoltam. Csupán annyit szerettem volna elérni, hogy lássa, megbízhat bennem, vagyok elég önálló és felelősségteljes, hogy egyedül éljek a nagyvárosban. Mire hazaértem, már egész biztos voltam benne hogy nem fogom megkapni az engedélyt. Amikor ez hivatalossá vált, legnagyobb meglepetésemre nem éreztem magamban szomorúságot. Dühös akartam lenni, hogy nem költözhettem el, de valahol legbelül éreztem, hogy a Rebbe belém látott, azért nem engedte, hogy elmenjek. Rájött, hogy nem ez az, amit igazán akarok. Otthon maradtam és Chicagóban mentem főiskolára. A tanulmányaimban sikeres voltam, s minden a lehető legjobban alakult az életemben.
Legközelebb három évvel később találkoztam vele, tizenkilenc évesen, közel a főiskola befejezéséhez. Izraelbe szerettem volna menni, vakációzni hajóval, mert egy barátom szintén így volt Izraelben, a Zim Liens-szal. Az egész út hatalmas kaland és szórakozás volt számára. Szüleimnek eleinte nem volt kifogása ellene, tekintve hogy egy másik barátnőmmel mentem volna, de egyik nagybátyámnak nem tetszett a dolog, így apám megint elküldött a Rebbéhez. Olyan szívélyesen és barátságosan üdvözölt, hogy nem volt kétségem felőle, tényleg örült a viszontlátásnak. Majd ezt kérdezte: „Miért olyan fontos neked, hogy a Zim Lines-szal menj?” Nem kérdőjelezte meg, hogy tényleg csak lányok megyünk, vagy, hogy biztonságos-e, csak tudni akarta, hogy miért ragaszkodom a Zim Lines-hoz. Én annyit feleltem: „El tudja a Rebbe képzelni, milyen érzés lehet Haifára egy zsidó hajóval megérkezni? Egyszerűen szeretném megcsinálni.” Egy ideig gondolkodott a válaszomon, majd csak annyit mondott, hogy maradjunk kapcsolatban. Egy héten belül kaptam tőle egy nagyon hosszú levelet, melyben leírt fő technológiai vagy mérnöki irányelveket, melyek azt is elárulták, hogy a Zim Lines sábeszkor a háláchával ütköző módon üzemel. Semmi mást nem írt az úttal kapcsolatban, csak annyit, hogy a Zim Lines-t ne használjam sábeszkor. Nem sokkal ezt követően érkezett egy másik levél is, egy Zim Lines hajó nevével, mely szombat este hagyja el Nápolyt, és még azon a héten sábesz előtt éri el Haifa partját.
A Rebbe mondta, hogy nekem és barátnőmnek ezzel a hajóval kellene mennünk, és, hogy Nápolyba azzal a rabbival tudunk menni, aki a Zim Lines kóser felügyeletét látja el, és aki történetesen a Rebbe küldöttje. Sikeres és boldog utat kívánt nekünk. És abban is volt részünk. Pénteken Európába mentünk, ahol Nápoly felé vettük az irányt, hogy a sábeszt a rabbival és feleségével töltsük. A rabbi a hajóhoz kísért minket hogy megbizonyosodjon róla, biztonságban vagyunk, pont, ahogy a Rebbe akarta. Figyelmessége és törődése azóta is meghat.
Mrs. Golda Jacobs
Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 34. szám – 2016. május 2.
