Peszách - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2020-04-08 19:05 - Ünnep kimenete: 2020-04-11 20:16:00

Az indiai meditációtól a zsidó otthonig

A történetem 1972-ben kezdődik. Akkoriban elszánt, bár kissé zavarodott egyetemista voltam. Még le is tartóztattak és rövid ideig fogva tartottak, amiért apartheid-ellenes megmozdulásokon vettem részt. Emellett spirituális tanítóként is működtem és egy indiai meditációt népszerűsítettem, de érdeklődtem a zsidóság színesebb irányzatai iránt is, melyek jobban felcsigáztak, mint a bár micvám előtt kapott unalmas hittanórák.

Éppen ekkor érkezett Dél-Afrikába Mendel Lipskar rabbi és felesége Mashi mint a Lubavicsi Rebbe küldöttei. Gyakran invitáltak az otthonukba szombatonként. Nagyon megfogott az ott tapasztalt hangulat és a mód, ahogyan a gyermekeiket nevelték. Elhatároztam, hogy én is ilyen családot szeretnék alapítani.

Lipskar rabbi azt javasolta nekem és egy barátomnak, hogy töltsünk el egy-két évet egy jesivában. Kikérte a Rebbe véleményét ez ügyben, aki azt javasolta, hogy a barátom már rögtön iratkozzon is be a jesivába, én azonban előbb szerezzem meg a diplomámat, és csak utána utazzam az izraeli Kfár Chábádba tanulni. Lipskar rabbi azt javasolta, hogy kérdezzem meg a Rebbét, hogy mit gondol az általam alkalmazott indiai meditációról. A Rebbe azt válaszolta, hogy inkább a zsidó imák világába merüljek el.

„Szinte mondanom sem kell, hogy a napi háromszori imádkozás milyen hosszan tartó és valóságos előnyökkel jár, s össze sem lehet hasonlítani azzal, mint amikor valaki idegen helyeken bolyong, amitől Isten óvjon. Adja az Örökkévaló, hogy jó hírekről számolhasson be ez ügyben és különösen arról, hogy elkötelezetten és magabiztosan, inspirációval és örömmel telve jár a Tóra útján”.

Megfogadtam a Rebbe tanácsát, és egy évvel később elutaztam Kfár Chábádba. A zsidó ima pedig az életem egyik legfontosabb alkotóelemévé vált.

1975-ben, a Rebbe áldásá­val, eljegyeztem egy régi isme­rő­sömet Johannesburgból, Men­del­lét. Ő szociális munkásként végzett és remek oktatói állást ajánlottak neki a johannesbur­gi Witwatersrand Egyetemen. A Rebbétől kért tanácsot a pozíció elfogadása ügyében, mert az egyetemen olyan pszichológiai és társadalmi elméletek uralkodtak, melyek nem álltak összhangban a Tóra tanításával.

Számomra nehéz volt a jesiva elhagyása mellett dönteni. Arról álmodoztam, hogy örökre az orosz stetlekre hasonlító Kfár Chábádban maradok.

A Rebbe minden kérdésünkre választ adott. Mendellének azt javasolta, hogy fogadja el az állást és megígérte neki, hogy amennyiben határozottan, de udvariasan kiáll a Tóra elvei mellett, úgy tisztelni fogják ezért. Nekem azt javasolta, hogy tanuljak jogot, de ne feledkezzem meg a rendszeres, napi tóratanulásról sem.

Mindenben a Rebbe útmutatását követtük. A Rebbe tanácsainak köszönhetően mindketten szép karriert építettünk. Örökké hálával tartozunk neki, amiért a lelkünk legmélyére látott, és olyan foglalkozásokat javasolt nekünk, melyektől eredetileg idegenkedtünk, de végül a lehető legjobban kifejezték egyéniségünket és spirituális értékeinket.

1975 nyarán, az eljegyzésünk alkalmával fogadott minket a Rebbe. Az volt az elsődleges kérésünk, hogy olyan otthont teremthessünk magunknak, mint amilyeneket a lubavicsi családoknál láttunk. Ahol meleg szívvel fogadják a vendégeket és ahol a gyermekek tórahű környezetben nevelkednek. A Rebbe a következő áldást adta: „Olyan otthont teremtsenek, ahová mindenféle zsidó szívesen látogat el. Az otthonukban közelebb kerülnek a zsidósághoz, és ennek következtében gazdagabb életet élhetnek. És mivel az ő életük gazdagabbá válik, az önöké is”.

Az áldás valóra vált, de hogy mennyire, azt nem érzékeltük addig, amíg le nem sújtott ránk egy tragédia.

1992-ben, az akkor 16 éves, legidősebb fiunk, Avremi autóbaleset áldozata lett. A gyászidőszak alatt nagyon sokan látogattak el hozzánk. Voltak, akikre nem is emlékeztünk, de azt mondták, hogy egyszer a vendégeink voltak és sok inspirációt nyertek tőlünk. Ebben az embert próbáló időszakban, amikor teljesen elveszettnek éreztük magunkat, olyan emberek vettek körül minket, akiket korábban vendégül láttunk. Éppen, ahogyan a Rebbe mondta: azok az emberek adtak erőt, akiknek korábban mi érintettük meg az életét.

Később az akkor 10 éves fiunk, Levi lett súlyos beteg. Mindössze egy londoni orvos vállalta a nagy kockázattal járó műtétet. Rögtön a Rebbéhez utaztunk, és az áldását kértük. A Rebbe teljes gyógyu­lással áldotta meg Levit és két dollárt adott át neki, hogy adományként használja fel Londonban. „Jó híreket fognak halla­ni!” – mondta.

A műtét sikerült. Levi volt az első gyermek, akit sugárkezelés nélkül gyógyítottak ki ebből a betegségből. A fiam ma a Rebbe küldöttje Connecticutban.

 

Zemach Mendelow

  • Küldés emailben

Fejezetek