Az együttérzés csodája

Holokauszt-túlélők gyermeke vagyok. A szüleim a felszabadulás után találkoztak egymással, és Bécsben telepedtek le. Négy évvel később azonban, az Ausztriában tapasztalt antiszemitizmus hatására, az Egyesült Államokba vándoroltak és Clevelandban, majd Monsey-ban kezdtek új életet.

1967-ben, amikor én 16, anyám pedig 42 éves volt, az orvosok emlőrákot diagnosztizáltak nála. Abban az időben elég vad gyerek voltam, ezért anyám arra kért, hogy iratkozzam be egy tanévre egy izraeli jesivába, hátha az jó hatással lesz rám. Anyámért bármit hajlandó voltam megtenni, ezért elutaztam, és Keren Bejávnéban kezdtem tanulni. Nagy hatással volt rám az intenzív tanulás. Közeli kapcsolatot alakítottam ki a jesiva vezetőjével, Chájim Goldvitcht rabbival, aki, amikor később az Egyesült Államokba költözött, megkért, hogy legyek a sofőrje.

1969-ben megkérdezte, elvinném-e a Lubavicsi Rebbéhez. „Természetesen. Hánykor legyek Önnél?” – kérdeztem. Kiderült, hogy hajnali kettőre beszélték meg a találkozót. Erre nem számítottam, de mivel ígéretet tettem, elmentem a rabbiért. Amíg ő a Rebbével beszélt, én kint várakoztam.

Ebben az időben anyám állapota válságosra fordult. Az egyik orvosa egy radikális műtéti beavatkozást javasolt, a másik pedig erős sugárterápiát. Egyik orvos sem látott sok reményt a gyógyulásra. A szüleim tanácstalanok voltak. Arra gondoltam, megpróbálom a Rebbe tanácsát kérni. Amikor már búcsúzott Goldvitcht rabbitól, odaléptem hozzá. Arra számítottam, hogy mivel hajnali fél négy van, elutasít, de így szólt: „Kérem, jöjjön csak be!”

A Rebbe kérte, hogy számoljak be részletesen anyám állapotáról. Kiderült, hogy ismeri mindkét kezelőorvost. Amikor meghallotta a borús kilátásokat, nagyon együttérzővé vált és megpróbált felkészíteni a legrosszabbra. Egy szóval sem mondta, hogy csoda fog történni. Nagyon reálisan látta a dolgokat és nem próbált hamis reményeket kelteni. Ezt nagyra értékeltem. Úgy éreztem, hogy ő a legbölcsebb ember a világon. Búcsúzáskor megkért, hogy tájékoztassam a fejleményekről. Én egy 18 évesre jellemző szemtelenséggel visszakérdeztem: „Ezt most csak úgy mondja, vagy tényleg várja a beszámolómat?”

A Rebbe így felelt: „Sohasem mondok olyat, amit nem gondolok komolyan”.

Miután édesanyám elhunyt, ismét ellátogattam a Rebbéhez. Őszinte voltam vele: „Nem igazán hiszek már. Szeretem a zsidóságot, szeretem a szertartásokat, de valójában nem képezik már az életem részét” – mondtam el neki. „Azt kérdezte: „Tartja-e a kóserságot? Tesz-e még tfilint? Megtartja-e a szombatot?”

„Nem” – feleltem őszintén. A Rebbe ekkor a következőt kérdezte: „Ha megkérném, hogy egyvalamit tegyen meg nekem feltétel nélkül, megígérné, hogy megteszi?”

„Igen” – feleltem.

„Beleegyezik, hogy a feleségével együtt minden péntek este meggyújtsák a szombati gyertyákat?”

Ettől a naptól fogva egyetlen alkalommal sem mulasztottuk el fellobbantani a szombati fényeket. Amikor a gyermekeink tinédzserkorba léptek, péntek este soha nem mentek el bulizni. Én is mindig otthon voltam időben.

Bár a szombati gyertyagyújtás egyszerű micvának tűnhet, a mi életünket megváltoztatta. Számomra ez jelentette a Rebbe zsenialitását. Kérhette volna, hogy tartsam be a Tóra összes törvényét. Talán megpróbáltam volna, de nem tartott volna sokáig. Ez az egyetlen micva azonban a zsidóság kötelékében tartotta a családomat.

Charles Samuel Ramat

  • Küldés emailben

Fejezetek