Az egyórás küldetés

A brooklyni Eastern Parkwayen nőttem fel az ötvenes években. Bár az ott élő zsidók túlnyomó többsége lubavicsi haszid volt, a mi családunk nem tartozott közéjük, mi csak egyszerűen ortodoxok voltunk. Ezzel együtt a Rebbe hírneve minket is vonzott és évente kétszer ellátogattunk hozzá.

Az egyik ilyen alkalom mindig szimchát Tóra ünnepe volt, amikor a Rebbe hajnalig táncolt a tóratekercsekkel a haszidok tömegében. A másik pedig ros hásáná első napja, amikor a Rebbe a brooklyni botanikus kert tavához ment a táslich szertartásra. Olyankor több ezer ember kísérte, akik énekelve tették meg az utat. Kisgyerekként ez mély benyomást gyakorolt rám.

Később elhagytam ezt a városnegyedet, egyetemre mentem, pszichológusi végzettséget szereztem, megnősültem, majd az amerikai légierő alaszkai bázisán lettem káplán. Autóval utaztunk az állomáshelyemre, és útközben megálltunk St. Paulban, Minnesota államban. Ott két lubavicsi küldöttel is találkoztunk, Moshe Feller és Gershon Grossbaum rabbival. Azt javasolták, hogy új beosztásomról mindenképpen informáljam a Rebbét. Így is tettem, és levelet írtam a Rebbének. Megemlítettem neki, hogy sajnálatos módon Alaszkában nem működik mikve. A hadsereg biztosítaná a szükséges összeget, ám nem találtam senkit, aki értene a mikve építéséhez és még hajlandó is volna eljönni Alaszkába.

Miután átadtam a levelet a rabbiknak, nekik is elpanaszoltam a problémámat. Legnagyobb megrökönyödésemre Grossbaum rabbi közölte, hogy ő éppen ezzel foglalkozik: mikvéket tervez és ellenőrzi az építésüket. Kész volt elvállalni az alaszkai mikve kivitelezését is.

1975-ben magánkihallgatásra mentünk a Rebbéhez a feleségemmel. A legfőbb célom az volt, hogy a Rebbe áldását kérjem, mert három év elteltével még mindig nem született gyermekünk. A Rebbe először a feleségemmel beszélgetett. Azt kérdezte tőle, hogy milyen zsidóként Alaszkában élni, és kérte, hogy hívja fel azonnal, ha bármilyen problémát tapasztal. Azt is kérte tőle, hogy beszéljen az alaszkai zsidó asszonyokkal a mikve használatáról és jelentőségéről. A feleségem megígérte, hogy így tesz.

Tőlem azt kérdezte a Rebbe, hogy osztogatok-e zsidó imakönyveket és Bibliákat. Mondtam, hogy nem.  A Rebbe erre azt kérdezte: „De ezek után, már így tesznek, ugye?” Így, feleltem. Erre a Rebbe szélesen elmosolyodott, majd így szólt: „Legyenek a fiaitok nagyvárosok rabbijai!” – és évekkel később pontosan ez történt.

1978-ben ismét ellátogattunk a Rebbéhez. Izraelbe akartunk áttelepülni és ehhez kértük az áldását. Miután biztosítottuk róla, hogy a megfelelő emberek váltanak minket Alaszkában, az áldását adta a költözésre.

Két évvel később, amikor újra meglátogattuk, azt kérte, hogy térjek vissza Alaszkába, ha csak egyetlen órára is. Bár nem értettem a kérés okát, elrepültem Anchorage-be. Ott két, Philadelphiából érkezett zsidó ügyvéddel találkoztam, akik az alaszkai olajvezetékek ügyében tárgyaltak. Az egyikük az édesanyját gyászolta, akiért kádist akart mondani. Kiderült, hogy nélkülem nem jött volna össze a minján. Mielőtt elmentem volna, gondoskodtam róla, hogy a későbbiekben is mindig összegyűljön a szükséges létszám. Ezek a zsidók a későbbiekben is összejártak imádkozni, majd Yosef Greenberg, az első alaszkai Chábád küldött alapított számukra egy állandó zsinagógát.

Azt gondolom, nem vitás, hogy miért küldött a Rebbe Alaszkába, „ha csak egyetlen órára is”.

Yisrael Haber rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek