„Amerikának van szüksége zsidó oktatókra”

 

Az 1940-es években a Rabbeinu Yitzchak Elchanan jesivában tanultam, ami a Yeshiva University rabbinikus programjának adott helyet. Ebben az időben kapcsolódtam be a Chábád oktatási programjába, bár nem voltam a mozgalom követője. A dolog váratlanul történt. Egyszer ellátogattam egy edzőterembe súlyt emelni, és ott találkoztam egy lubavicsi hasziddal. Ő ajánlott egy oktatási programot, melyet a Chábád szervezett. A „Released Time” program iskolás gyermekeket célzott meg, akiknek lehetővé tették, hogy tanítási időben vallásoktatáson vegyenek részt. A negyvenes években a program nagy népszerűségnek örvendett, mintegy kétmillió gyermek vett részt benne és a mai napig működik. Minden vallási csoport kihasználta ezt a lehetőséget: a zsidó közösségben a Chábád mozgalom vállalta magára a szervezést.

1951-től, amikor már a Rebbe vezette a lubavicsi mozgalmat, a program új lendületet vett. A Rebbe a Példabeszédek könyvének egyik idézetét tette meg a program jelmondatának: „Áradjanak ki forrásaid”. Ezen kívül a Chábád könyvkiadó vállalata, a Kehot Publication könyveket és munkafüzetek jelentetett meg gyermekek számára, melyek mindössze 20-25 centbe kerültek.

Az én jesivám nem támogatta ezt a programot. Bár a tanáraim nem tiltották meg, hogy részt vegyek benne, értésemre adták, hogy az erre fordított időt hasznosabban is el tudnám tölteni, és csak a tanítási idő után kellene ezzel foglalkoznom.

Én nem így láttam.  A programban részt vevő gyermekeknek égető szüksége volt a zsidó oktatásra. Miután rabbivá avattak, a Manhattan Hebrew Day School igazgatója lettem. Ez egy koedukált intézmény volt, de lépéseket tettem, hogy külön tanuljanak a fiúk és a lányok. Egy cikket is megjelentettem a Jewish Parent című lapban, amelyben friss kutatási eredményekre hivatkozva leírtam, hogy a fiúk és a lányok különböző tanítási módot igényelnek, és a fiúk gyakran szenvednek hátrányt a vegyes osztályokban, mert a lányoknak jobb a magaviselete, ezért a tanárok előnyben részesítik őket. Számos neves tudós is, mint Bruno Bettelheim pszichológus, a koedukált oktatás ellen foglalt állást, akár már az óvodától fogva.

Ez volt az egyik kihívás, ami igazgatóként előttem állt, de volt sok egyéb is. Ezért aztán 1970-ben úgy döntöttem, hogy látogatást teszek a Rebbénél, hogy tanácsot kérjek tőle a munkámmal kapcsolatban.

Este tízre kaptam időpontot, de csak 11 felé kerültem sorra. Az első benyomásom rendkívül erős volt. A Rebbének hihetetlenül erős jelenléte volt.

Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy olvasta a Jewsih Parent lapban megjelent cikkemet, ami igazán felemelő érzés volt. Egyértelmű volt, hogy egyetért a nemek szerinti oktatás jelentőségével kapcsolatban. Nagyon fontos volt a számára is, hogy a fiúk és a lányok külön tanuljanak, és támogatta azt a módszert, mellyel fokozatosan bevezettem ezt az iskolámban.

Azt is megemlítettem, hogy felkértek egy izraeli iskola vezetésére, de nem tudok döntésre jutni. Ezt mondta: „Izrael földjén sok zsidó oktató él. Ott nincs szükség rád. Amerikának van szüksége zsidó oktatókra, ezért itt kell maradnod és itt kell folytatnod a munkát”.

Ezt követően a vallás és a tudomány kapcsolatáról beszéltünk, ami nagyon foglalkoztatott. Elmondtam neki, hogy úgy tudom, a XII. századi nagy zsidó filozófus, a Rámbám azt tanította, hogy a világ hat szakaszban teremtetett, és nem feltétlenül hat nap alatt. A Rebbe így felelt: „Nem, a Rámbám nem ezt mondta… Teljesen egyértelmű, hogy a világ hat nap alatt teremtetett, és amikor a Zsoltárok könyvében az áll: ‚Napkeltétől napnyugtáig’, akkor ez arra utal, hogy a Nap forog a Föld körül.”

Elmondtam neki, hogy sok tudományos bizonyíték állítja ennek az ellenkezőjét. Ekkor a Rebbe felvett egy borítékot az asztaláról, és úgy hajtogatta, hogy az egyik fele mozgott, a másik pedig mozdulatlan maradt. Nem értettem, hogy mit akar szemléltetni, de annyira meghatott, ahogy ezt az összetett problémát próbálja nekem elmagyarázni, hogy nem kérdeztem többet.

Bár nem voltam meggyőzve, amikor elhagytam a szobáját, később megértettem, hogy manapság már számos csillagász a Rebbe álláspontját támogatja. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már – figyelembe véve Einstein relativitási elméletét –, teret kapnak a másként gondolkodó tudósok elképzelései is.

Emlékszem, hogy a Rebbe azt is megemlítette, hogy a Tóra nem egy tudományos könyv, de mégis minden igaz, amit leír, és idővel ezt a tudósok is elismerik majd. De addig is, amíg ez megtörténik, hinnünk kell benne.

Amíg a találkozóm tartott, tizenöt percenként megszólalt a csengő, de a Rebbe tudomást sem vett róla. Amikor negyedszerre is megszólalt, ezt mondtam: „Sokan várnak odakint. Talán nem kellene ilyen sokáig rabolnom a Rebbe idejét.” Így felelt: „Ne aggódj!” És folytattuk a beszélgetést.  Két óra elteltével megáldott, és elhagytam a szobát.

Kint a Rebbe titkára megkérdezte, hogy nem vagyok-e álmos – elvégre már éjjel egy óra volt. „Ekkora fényben nem lehet aludni” – válaszoltam.

Amikor hazaértem, még mindig tele voltam energiával. Ez volt életem legmeghatározóbb és leglelkesítőbb találkozója. A Rebbe nagyon melegen és barátságosan viselkedett, és teljesen elmerült a megvitatott témákban. Nagyon emelkedett hangulatba kerültem, mintha a felhőkön lépkedtem volna.

Shalom Rephun rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek