Peszách - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2020-04-08 19:05 - Ünnep kimenete: 2020-04-11 20:16:00

Akit a Rebbe megvédett a chaszidoktól

A családom és a Chábád Lu­ba­vics mozgalom kapcsolata nagyapámig, Mose Kowalsky rabbiig nyúlik vissza, aki – Varsóban fel­növekedve – a Chábád utat vá­lasztotta, és elhatározta, hogy meg­szökik otthonról, és eljut Lu­bavicsba, hogy ott egy Chábád je­sivában tanulhasson. Az ő ap­ja, vagyis az én dédnagyapám hű­séges kocki chászid volt, és hal­lani sem akart arról, hogy fia ne az ő útját kövesse. Utánament hát, hogy visszahozza.

Lubavicsba érve meghívták, hogy töltse a rebbe Rásábbal, az ötödik Chábád rebbével a szombatot, és ő beleegyezett. E nap után már nem követelte, hogy a fia visszatérjen Varsóba, hanem kijelentette: „Annyira tetszett nekem az itt tapasztalt spirituális légkör, hogy kötelezem a fiamat arra, hogy itt maradjon”. Így vált a nagyapámból hűséges lubavicsi chászid és Chábád rabbi.

Később, amikor már New Yorkban éltek, a nagyapám ugyanabban az épületben lakott, mint a Rebbe és Chájá Muská rebecen, sőt sírhelyet is vásárolt magának az előző rebbe sírjának közelében (ahol most már a Rebbe is nyugszik).

Gyakran látogattam meg a nagyapámat. Legkorábbi emlékem vele kapcsolatban, nagyjából nyolc éves koromból, a brooklyni botanikus kertben végzett táslich szertartás. A Rebbe, meghatározott formációban haladó chászidjai kíséretében vonult végig az utcán, szinte olyan volt az egész, mint egy katonai parádé. A Rebbe igen jó erőben volt, és gyorsan gyalogolt. A chászidoknak, hogy lépést tudjanak tartani vele, szinte futniuk kellett. Fantasztikus látvány volt, nagy hatással volt rám.

Sávuotkor a nagyapám egy tállal küldött az unokával első gyümölcsökből a Rebbének, mintha bikurimot küldene, a Chábád Eastern Parkway 770-es házában levő központjába. Becipeltük a nehéz gyümölcsöstálat az épületbe, és chászidok sűrű tömegén verekedtük keresztül magunkat, hogy elérjünk a Rebbéhez. Ez akár 15 percbe is beletelhetett. Ezután átadtuk a bikurimot a Rebbének, ő pedig megköszönte, és az asztalra tette, hogy a chászidok is vehessenek belőle.

Apámmal, Solom Ber Ko­wal­sky rabbival minden ünnep végén elmentünk egy fár­bren­genre. Sajnos azonban apám ötvenes éveinek közepén nagyon súlyos tüdőbetegségben szenve­dett, végül elveszítette tüdejének egyharmadát. 1966-ban az or­vosok egy kockázatos eljárásnak akarták őt alávetni, azonban addig nem volt hajlandó bele­egyezni, amíg a Rebbe áldását nem adta rá.

Épp akkoriban szereztem jogosítványt, így az anyám kocsival küldött el a 770-be, hogy áldást kérjek a Rebbétől az apám számára. Délután kettő körül értem Crown Heightsbe, és a Rebbe titkára azt mondta, hogy épp nem lehetet találkozni a Rebbével; jöjjek vissza hajnali háromkor, talán be tud szorítani a látogatók közé. Tudtam azonban, hogy ez képtelenség: lehetetlen, hogy anyám megengedje, hogy az éjszaka közepén vezessek Queensből Brooklynba. Így azután nem mehettem haza, ha teljesíteni akartam apám kérését.

Ha azonban még tizenkét órán át várakozom ott, anyám fog kétségbe esni. Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, sehogyan sem tudtam őt értesíteni. Az intenzíven ült apám mellett, ahol nem volt telefon, fogalma sem lett volna arról, hogy hova tűntem. Bizonyosan a rendőrséghez fordult volna.

Nem tudtam, mit tegyek, azután eszembe jutott, hogy a Rebbének ki kell jönnie az irodájából a délutáni imára. Elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, és megmondom neki, hogy beszélnem kell vele.

Így is történt, a Rebbe kijött az irodájából, hogy imára menjen, és amikor kíséretével visszatért, odamentem hozzá. A körülötte állók azonnal hangosan morogni kezdtek – a chászidokat igen felbosszantotta, hogy megszegem a protokollt, és meghívás nélkül meg merem közelíteni a Rebbét. Ez tiszteletlen dolognak számított. Volt, aki még rám is kiabált. Ám a Rebbe – aki természetesen felismert – a vállamra tette a jobbját, és bevezetett a szobájába. Becsukta az ajtót, és azt mondta: „Bizonyosan nagyon fontos mondandód van, ha így jössz hozzám. Mi a problémád?”

Elmeséltem hát neki a gondomat: ha hazamegyek, nem tudok visszajönni, ha maradok, anyám a rendőrséget fogja hívni. Így, mivel nem tudtam, mitévő legyek, arra jutottam, hogy ha csak úgy beszélek a Rebbével, meg fogja érteni. „Megértem”- mondta. „Helyesen cselekedtél. Ne aggódj.”

Ezután a beavatkozás felől érdeklődött, és így szólt: „Menj vissza, és mondd meg az apádnak, hogy vágjon bele. És ne féljen, mert Isten segítségével jobban lesz, és teljesen felépül.”

Köszönetet mondtam a Reb­bének, és ahogy az ajtóhoz közeledtem, ráeszméltem, hogy újra szembe kell néznem a tömeggel. A Rebbe szintén tudta ezt, kinyitotta az ajtót, és kilépett előttem. A chászidok mind ott gyülekeztek, de ő felemelte a kezét, és a tömeg Vörös-tengerként vált ketté, utat nyitva nekem a bejárati ajtóig. Kiléptem az utcára, és rohantam a kocsihoz. Hazamentem, és elmondtam apámnak a jó hírt – hogy a Rebbe áldását adta, és megígérte, hogy meggyógyul.

Így is történt. A műtét sikeres volt, és apám még hosszú évekig élt ezután, olyannyira, hogy 1982-ben még alijázhatott is, és 2008-ban halt meg.

 

Avrum Kowalsky rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek