Aki megpróbált elrejtőzni a Rebbe elől

 

A New Jersey állambeli Irving­ton­ban nőttem fel. A családom, bár nem tartotta meg a Tóra minden előírását, hagyománytisztelő volt. Tizenkét éves koromban, 1973-ban kezdtem iga­zán elmélyülni a judaizmusban. Feléledt érdeklődésemet az egyik unokatestvéremnek, a már vallásos életét élő Avrahamnak kö­szönhettem. Ő vett rá arra, hogy kezdjem el tartani a szombatot. Onnantól kezdve pedig már nem volt megállás a teljesen tórahű élet felé.

Az unokatestvéremen keresztül kaptam meghívást Sho­lom Gordon rabbihoz, aki Maplewoodban szolgált lu­ba­vi­csi küldöttként. Nála tapasztaltam meg, milyen is egy igazi szombat. Nagy benyomást tett rám a fehér abrosszal leterített asztal, a gyönyörű teríték, a dallamok és a tóramagyarázatok. Elhatároztam, hogy én is ilyen szombati asztalt szeretnék magamnak. Gordon rabbi a szárnyai alá vett, és megtanított az alapvető imákra, áldásokra és szabályokra. Időnként pedig elküldött a nővéréhez, Mrs. Goldmanhoz Crown Heightsba.

Egyszer egy sábát me­vár­chi­mot, azaz az újholdot megelőző szombatot töltöttem Crown Heightsban, és Mrs. Goldman arra biztatott, hogy menjek el a Chábád főhadiszállására, és nézzem meg, milyen egy haszid összejövetel a Rebbe vezetésével. Hallgattam rá, és a legjobb barátnőm, Cheryl társaságában ellátogattam a fárbrengenre. Különleges élményben volt részünk. Hatalmas tömeg volt, mégis sikerült előrefurakodnunk, hogy jól lássuk a Rebbét. Bár egy szót sem értettünk abból, amit mondott, nagy benyomást gyakorolt ránk, ahogy azok a dallamok is, melyeket a Rebbe beszédei között énekeltek.

Az összejövetel hosszú órákon keresztül zajlott, ezért úgy döntöttünk, teszünk egy sétát a környéken. Amikor visszafordultunk, döbbenten láttuk, hogy egy hatalmas, fekete ruhába öltözött tömeg közelít felénk, hangosan énekelve. A Rebbét kísérték haza a haszidok a fárbrengen után. Nagyon kellemetlenül éreztük magunkat, amiért idő előtt távoztunk a fárbrengenről, így gyorsan behúzódtunk két épület közé, nehogy észrevegyenek minket. A Rebbe figyelmét azonban nem kerültük el! Amikor elhaladt a búvóhelyünk előtt, hirtelen megállt, és persze vele együtt mindenki más is. Nagy csend lett. „Jaj ne, ez nagyon kínos” – mondtam magamban.

A Rebbe továbbindult felénk, s eközben végig minket nézett. A mai napig sem felejtettem el az átható pillantását. Felénk biccentett, majd így szólt: „Gut sábesz!”. Ezután továbbment az egész csoport, mintha mi sem történt volna.

Egészen elképedtünk. Nem tudtuk, mitévők legyünk, így hazamentünk. Amikor visszaértem Mrs. Goldman házába, már mindenki hallotta, mi történt. Azt akarták tudni, hogy mit mondott nekünk a Rebbe. „Gut sábesz, ennyit mondott, más nem történt” – feleltem.

Valójában azonban sokkal több történt ennél. A Rebbe ezzel a gesztussal megmutatta, hogy milyen fontos köszönteni azokat, akik valamiért idegennek, oda nem tartozónak érzik magukat valahol. Egy kedves szó, egy mosoly hatalmas eredményt érhet el. Ezt tanultuk a Rebbétől azokban a pillanatokban. És manapság, már nagymamaként, még mindig élénken él bennem az a különleges szombati eset.

A másik történet, melyet meg szeretnék osztani, évekkel később történt, amikor már házas voltam és gyermekeim születtek. A fiam, a második osztályos Avraham Yehuda gyakran betegeskedett, és ezért sokat hiányzott az iskolából. Nagyon köhögött, és semmilyen gyógyszer sem enyhítette a tüneteket. Az orvosok nem tudták megmondani, hogy mi okozza a panaszokat. A fiam állapota pedig folyamatosan romlott, mígnem válságosra fordult – összeomlott a tüdeje.

Ekkor megkértem az unokatestvéremet, hogy menjen el a Rebbéhez, és kérje az áldását a fiamra. Éppen vasárnap volt, amikor a Rebbe dollárokat osztott, hogy jótékonyságra buzdítsa az embereket. Amikor sorra került, megmondta a Rebbének a fiam nevét és a mi nevünket. A Rebbe erre így felelt: „A mezuzák rendben vannak, de a fiú apjának a tfilinjét meg kellene vizsgáltatni. Továbbá keressenek másik orvost.”

Amikor meghallottuk a Reb­be válaszát, nem kérdőjeleztük meg, amit mondott. A férjem azonnal elvitte a tfilinjét leellenőriztetni, és kiderült, hogy nem kóser. Vettem egy új pár tfilint, és megfogadta, hogy a továbbiakban egyetlen napot sem hagy ki, mindig abban imádkozik majd. Így is tesz, a mai napig.

Másnap elvittük a fiunkat egy másik orvoshoz, aki a vizsgálat után közölte, hogy a gyereket félrediagnosztizálták. Új terápiát írt elő, melynek következtében a fiam állapota javulni kezdett. Sokáig tartott, de végül teljesen felgyógyult. Ma már házas, három gyermeke van és Izraelben él.

Mrs. Paula Burg

  • Küldés emailben

Fejezetek