A Rebbe kedvenc imája

Az én történetem akkor kezdődik, amikor a családom áttelepült Franciaországból az Egyesült Államokba, 1951 októberében. Korábban, miután sikerült elhagynunk a Szovjetuniót, hontalanok táborában éltünk. A Joint segítségével juthattunk el New Yorkba. Először Brooklyn Williamsburg negyedében éltünk, majd átköltöztünk Crown Heightsba, ahol apám vegyesboltja volt az első olyan üzlet, mely zárva tartott szombaton. A barátai figyelmeztették, hogy hamar csődbe megy, ha hetente csak öt napon át tart nyitva – akkoriban tilos volt vasárnap nyitva tartani –, de apám kitartott a szombat megtartása mellett. Ezzel együtt megkérdezte a Rebbét, hogy a fennálló körülmények miatt nem kellene-e inkább valamilyen más megélhetés után néznie. A Rebbe arra biztatta, hogy tartson ki az üzlete mellett, és természetesen továbbra is legyen zárva szombatonként.

Az ötvenes évek elején, amikor olyan kilenc éves lehettem, kihordó fiúként kezdtem el dolgozni a boltban. Egy háromkerekű kocsival vittem ki az árut a megrendelőknek. A vásárlóink között hírességek is voltak: Chaya Mushka rebecen, a Rebbe felesége, Chana rebecen, a Reb­be édesanyja, az előző rebbe özvegye, azaz a Rebbe anyósa, továbbá a kozsnici rebbe, a bo­bovi rebbe, a kozlovi rebbe és a novominszki rebbe.  Rengete­get dolgoztunk. Az üzlet biztosította a megélhetésünket, de meggazdagodni nem tudtunk belőle. Én hajnali ötkor keltem, hogy előkészítsem a megrendeléseket, apám pedig még nálam is korábban, és este 11-ig az üzletben maradt.

Ebből az időből a Rebbe édesanyjánál, Chana rebecennél tett látogatásaimra emlékszem a leginkább. Mindig egy pohár tejjel várt. Télen meleggel, nyáron hideggel. Nagyon megkedveltem a rebecent. Mindig tele volt optimizmussal és mindig mosolygott. Olyan volt a számomra, mint egy nagymama. Minden alkalommal megkérdezte, hogy hogy vannak a szüleim, és amikor néha más vitte ki neki a megrendelt árut, rögtön telefonált apámnak, hogy megtudakolja, minden rendben van-e velem.

Miközben a tőle kapott tejet ittam, mesélt nekem. Egyszer megkérdeztem tőle: „Rebecen, olvastam egy történetet, de nem tudom, hogy igaz-e. Egyszer az előző rebbe megkérdezte az apját, hogy tudnak-e az angyalok számolni. Az apja azt felelte, hogy nem tudja, de az biztos, hogy amikor valaki elmond egy zsoltárt, akkor új angyal születik, aki meggyújt egy csillárt fent, az égben és lent, a földön is. Ez vajon tényleg igaz?”

„Nemcsak, hogy igaz, de valóban ez is történik” – felelte a rebecen.

„Akkor én most elmondok egy zsoltárt. Nem az egész könyvet, csak egy-két fejezetet, mert én is szeretnék egy csillárt” – feleltem.

„Ahhoz, hogy csillárod legyen, előbb egy ház kell. Azt tudod, hogy hogyan kell házat építeni? A Tóra és a parancsolatok alapjaira. Amikor ezzel megvagy, akkor elkezdhetsz gondolkodni a csilláron” – mondta a rebecen.

Később, amikor már tizenéves voltam, nem sokkal a főiskola előtt, megkérdeztem a rebecent, hogy mi a Rebbe kedvenc imája. Szerettem volna teljes koncentrációval elmondani azt az imát. A rebecen így felelt: „Minden ima nagyon fontos, de bizonyára van egy, amelyik a legkedvesebb a számára. Nem tudom, melyik az, de legközelebb, ha meglátogat, megkérdezem tőle a nevedben”.

A következő héten már a válasszal várt.  „Ez egy nagyon rövid ima. A legelső, amit reggelente elmondunk. Mode áni lefánechá – Köszönöm neked, élő és létező király, hogy visszaadtad a lelkemet kegyelmedben, nagy a te hűséged!”

„Ez minden? – kérdeztem. „Igen. Ez a legkedvesebb imája”.

Nagyon meglepődtem, de örültem a válasznak. Ezentúl nekem is ez lett a kedvenc imám.

Egy évvel később hallottam a Rebbe egyik beszédét, melyben a Mode áni jelentőségét magyarázta. „Az Örökkévaló nagyon bízik bennünk, ezért ne okozzunk neki csalódást. Honnan tudjuk, hogy bízik bennünk? Onnan, hogy adott nekünk még egy napot élni, pedig erre semmi sem kötelezi”.

Ez lett az életfilozófiám: soha nem szabad csalódást okozni Istennek. Ezt a Rebbétől tanultam, Chana rebecen közvetítésével.

Nochum Stilerman rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek