A lobbanékony karmester

A London School of Eco­no­mics­ban végeztem, ahol nagyon sok amerikai zsidó hallgató tanult. Szabadidőmben az iskola ze­nekarában hegedültem, majd én lettem a karmester. 1970-ben meghívtak a Zsidó Diákszö­vetség (UJS) philadel­phiai konferenciájára, s ez nagyon fellelkesítette egy barátomat, Shmuel Lew rabbit, aki a lon­doni Chábád küldött volt, és gyorsan elintézett nekem egy ta­lálkozót a Lubavicsi Rebbével New Yorkban.

Lew rabbi azt is elintézte, hogy legyen hol megszállnom szombaton Crown Heightsban, s így részt tudtam venni a Rebbe által vezetett haszid összejövetelen szombat délután. Ez hihetetlen élmény volt. Bár nem értettem mindent, amit a Rebbe mondott, az mégis világos volt, hogy a zsidók egymás iránti szeretetének fontosságát hangsúlyozta.

Nagy benyomást gyakorolt rám a közös éneklés és a haszidok egymás iránti elkötelezettsége, és még inkább a jelen lévő, szibériai gulágot túlélt résztvevők csoportja. Akkor és ott eldöntöttem, hogy nem akarok ügyvéd lenni. Elég zsidó ügyvéd van a világon. Nagyobb küldetésre vágytam, és elköteleztem magam a zsidó oktatás mellett.

Néhány nappal később személyesen fogadott a Rebbe. Elmondtam neki, hogy két szenvedélyem van: a kamarazene és a haszid dallamvilág. „Mi a kapcsolat a kamarazene és a haszid dallamok között?” – kérdezte a Rebbe. Elmondtam neki, hogy a kamarazene, különösen Beethoven szerzeményei, a klasszikus zene egyik legkülönlegesebb válfaja. Rendkívül intenzív és mély. Ugyanezt érzem a haszid dallamokkal kapcsolatban is.

A beszélgetés ezután is a zenéről folyt. A Rebbe elmondta, hogy Snéur Zálmán rabbi, más né­ven az Álter Rebbe, a Chábád ha­szidizmus XVIII. századi meg­alapítója, képes volt zenével el­törölni az emberek tisztátalansá­gát. Ezután arról magyarázott, hogy mindenkinek van egy érzel­mi és egy intellektuális oldala. A legmélyebbről fakadó ér­zelmeink kifejezésére pedig a zene is alkalmas. A beszélgetés során a Rebbe egyszer csak így szólt: „Reb Michael, tudja, hogy amikor az auschwitzi foglyokat a gázkamrába hajtották, akkor is kamarazenét játszottak? Ebből is láthatjuk, hogy amikor a művészetet megfosztjuk a moralitástól, bármire fel lehet használni. A művészetnek helye van az értékrendünkben, ám csak akkor, ha a Tóra áll a középpontjában és az a fő téma.”

Amikor ezt mondta, úgy érez­tem, hogy már csupán ezért az egyetlen mondatért érdemes volt idáig utaznom. Voltak azonban még olyan témák, melyekről szót akartam ejteni.

Megemlítettem, hogy én voltam a London School of Eco­no­mics zenekarának vezetője. Bárhol is játszottunk, mindig viseltem a kipámat, de azért bűn­tudatom is volt. Korábban je­sivában tanultam, és úgy éreztem, hogy inkább tóratanulással kel­lene töltenem az időmet és nem zenével.

A Rebbe így felelt: „Ha fontosnak érzi a zenét, akkor koncentráljon arra. Nincs ezzel semmi probléma. Tehetséges, használja hát a tehetségét a megfelelő módon. Amikor a zenekarral van, tegyen többet, mint csupán a zenélés. Találja meg a módját, hogy a nem zsidó kollégáit a Noé fiaira vonatkozó hét parancsolattal meg tudja ismertetni”.

Majdnem hanyatt estem. Íme, egy haszid rebbe New Yorkban, aki egy londoni zenekar nem zsidó tagjainak spirituális életéért aggódik. Azt szeretné, ha elmagyaráznám nekik Noé fiainak törvényét, mely az egész emberi­ségre vonatkozik és tiltja a bálványimádást, istenkáromlást, gyil­kosságot, lopást, paráznaságot és állatkínzást, továbbá előírja a bíróságok felállítását.

Ezt követően elővezettem az utol­só témát, melyet meg szeret­tem volna beszélni. „Nagyon lob­banékony természetem van. Ez­zel az adottsággal születtem. Nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek”.

A korábbi, jesivában szerzett tapasztalataim alapján arra vártam, hogy a Rebbe kioktat és arra biztat, hogy minden erőmmel törekedjek e tulajdonságom megsemmisítésére. De erről szó sem volt. Ehelyett rám nézett, kacsintott és így szólt: „Michael, de hát ezzel mindannyian így vagyunk, nem?! Ez csupán a bennünk élő rossz ösztön!”.

Más szóval, nincs nagy baj. Azonban, mint a rossz ösztön minden megnyilvánulásával kap­csolatban, törekednünk kell ar­ra, hogy mi legyünk a helyzet urai.

Nagyon pozitívan közelített meg mindent. Minden témát, melyet felvetettem, nagy empátiával kezelt. Amit tőle hallottam, alapjaiban változtatta meg az életfelfogásomat. Úgy éreztem, hogy ezentúl más szemmel nézem a világot.

Miután kiléptem az ajtón, azt mondtam magamban, hogy nincs is szükségem újabb találkozókra, hiszen három életre is elegendő feladatot kaptam.

Michael Tabor

 

  • Küldés emailben

Fejezetek