A kiégés ellenszere

1947-ben születtem Magyarországon, holokauszttúlélő családban. A szüleim minden hozzátartozójukat elvesztették. A háború után házasodtak össze, és a Bonyhád melletti Zombán telepedtek le, ahol vegyesboltot üzemeltettek, de az antiszemitizmus és a kommunista hatalomátvétel miatt hamar a költözés mellett döntöttek. Apám ezt követően Újpesten kapott rabbiállást.

1956-ban, a forradalom alatt sikerült elhagynunk az országot. Először Ausztriába, majd onnan Kanadába vándoroltunk. Ott találkoztam a lubavicsi mozgalommal, mely új és nagyszerű látásmóddal ismertetett meg.

17 éves koromban Montrealból New Yorkba utaztam egy csoporttal Szimchát Torá ünnepére. Sohasem feledem azt a hatalmas tömeget, a táncot, az éneket. A Rebbe irányított mindent, hatalmas energia áradt belőle. Később személyesen is találkozhattam vele. A találkozó előtt levelet írtam neki, melyben a tanácsát kértem. Még egy évem volt a középiskola befejezéséig, és nem tudtam, hogy hol folytassam a tanulmányaimat. A McGill Egyetemre már felvettek, de nem akartam oda járni, bár a szüleim azt szerették volna. Valójában egy lányszemináriumban akartam zsidó tárgyakat tanulni, hogy később Tórát taníthassak.

A Rebbe a következőt mondta a tervemmel kapcsolatban: „Helyes elképzelés”. Többet azonban nem közölt. A szüleimről kérdezősködött, érdekelte, hogy min mentek keresztül, majd megáldotta őket. Azt tanácsolta, hogy avassam be őket is az életemmel kapcsolatos terveimbe és sok sikert kívánt.

Így is tettem, de apám hallani sem akart semmiről. Megkeményítette a szívét és határozottan ellenezte, amit elképzeltem magamnak. Az egyik problémája az volt, hogy a szeminárium New Yorkban működött, és nem akarta, hogy elköltözzek otthonról. Ma már megértem ezt, hiszen a holokausztban elvesztette az egész családját, és nem akart engem is elveszíteni.

Akkoriban azonban még nem értettem, és nagyon elkeseredtem. Írtam a Rebbének és kiöntöttem neki a szívemet. Válaszában a Rebbe azt ajánlotta, hogy kérjek meg valakit, hogy beszéljen velük a nevemben, mert egy kívülállótól talán elfogadják azt, amit tőlem nem. Azt is javasolta, hogy a Beis Yaakov szemináriumot válasszam, sőt még a tandíjat is magára vállalta. Azt írta, hogy az édesanyja emlékére létrehozott Keren Chana alapítvány fedezné a költségeket. Amikor elterjedt a híre, hogy a Rebbe gondoskodna a tandíjamról, több lubavicsi hászid is megpróbált segítséget nyújtani. Szereztek lakhatást és mindent előre elrendeztek. Végül a szüleim elfogadták, hogy ez a vágyam, így New Yorkba utaztam és megkezdtem a tanulmányaimat a williamsburgi Beis Yaakovban.

1966-ban férjhez mentem, majd rögtön a Massachusetts állambeli Springfieldbe költöztünk, hogy a Rebbe küldöttjeiként szolgáljuk a zsidó közösséget. Tizenhárom évet töltöttünk ott, mely idő alatt a Rebbe számos elképzelését megvalósítottuk. Azt gondolom, látta, hogy szeretünk dolgozni és ez tetszett neki, mert maga is a tettek embere volt.

Miután már jó ideje Springfieldben dolgoztunk, elkezdem a túlterheltségtől szenvedni. Az egyetemeken hetente háromszor vezettem programokat, hetente egyszer házaspárokkal foglalkoztam és persze minden nap tanítottam. Emellett még a gyerekeimről is gondoskodnom kellett. Amikor ezt megírtam a Rebbének, azt ajánlotta, hogy tartsak szünetet. Válasszak ki egy programot, a többit pedig szüneteltessem néhány hónapig. Azt is tanácsolta, hogy mindig egy dologra összpontosítsam minden figyelmemet, és eközben ne gondoljak a még rám váró egyéb feladatokra. Ha mindig az adott pillanatot élem meg, nem fáradok ki annyira – mutatott rá a Rebbe. Emellett arra buzdított, hogy tanuljam azokat a hászid könyveket, melyek az isteni gondviselésről szólnak, továbbá Rábénu Becháje, a híres XI. századi bölcs művét, a Szív kötelességeit, annak is elsősorban a „Hit kapuja” című fejezetét.

Megfogadtam a Rebbe tanácsait, mindent, amit mondott. Női tanulókört szerveztem, ahol a Szív kötelességeit tanultuk és igyekeztem mindig az adott pillanatnak élni. Ez valóban segített enyhíteni a rám nehezedő nyomást. A Rebbe tanácsai és útmutatásai vezették az életünket. Bármit is tettünk, ahhoz az ő áldását kértük. Ez volt a titka a sikereinknek.

Pearl Lebovic

  • Küldés emailben

Fejezetek