A hosszútávú áldás

Lubavicsi családban nőttem fel. A családom már nemzedékek óta a Chábád közösséghez tartozik, így igen közeli kapcsolat­ban álltunk a Rebbével. A Rebbe mindenről tudott, ami a családunkban történt, így igazi apafigura volt a számunkra.

Miután 1960-ban a New York-i Chábád jesivában rabbivégzettséget szereztem, eljegyeztem áldott emlékű feleségemet, Esthert. 1961-ben Brazíliába költöztünk. Először két éven keresztül Rio De Janeiróban dolgoztunk, majd a Rebbe utasítására Sao Paulóba mentünk, ahol én lettem a zsidó iskola igazgatója. Ez idő alatt a feleségemnek nem sikerült teherbe esnie. Mindketten orvosi vizsgálatokon vettünk részt, melyekből kiderült, hogy nem lehet gyerekünk. Amikor megkaptuk az eredményt, a feleségem elhatározta, hogy New Yorkba utazik, a Rebbéhez. Akkoriban ez óriási kiadással járt, én pedig nagyon keveset kerestem, de valahogy össze tudtuk szedni a szükséges összeget.

A feleségem felolvasta a diagnózist a Rebbének, aki azonban nem fűzött hozzá kommentárt, hanem így szólt: „Azt szeretném, hogy beszédet tartson nők számára a következő négy városban: Worcester, Boston, Springfield és Providence”. A feleségem úgy tett, ahogy a Rebbe kívánta, és megtartotta az előadásokat mind a négy városban. Amint hazatért, azonnal teherbe esett.

Brazíliában dolgozva mindig éreztük a Rebbe áldásainak erejét és a tanácsaiban rejlő bölcsességet. Például abban az esetben, amikor az egyik osztályomba járó diákok szülei azt kérték, hogy a Talmudot jiddisül tanítsam. Ezek a gyerekek még csak nyolcévesek voltak és csak portugálul beszéltek. A Talmud önmagában is elég nehéz volt, ha jiddisül tanítottam volna, az túl sok lett volna a nekik. A szülők azonban nem tágítottak, ezért a Rebbéhez fordultam. Ő így válaszolt: „Azon a nyelven tanítsa őket, amelyik hozzásegíti őket ahhoz, hogy minél jobban és minél többet tanuljanak”.

Megfogadtam a tanácsot, és portugálul kezdtem el Talmudot tanítani. Ennek következtében az iskola legnehezebben kezelhető gyerekéből lett a legjobb tanuló és mások is sokat fejlődtek.

 Tíz évnyi oktatási munka után, 1973-ban megnyitottam a Chábád-központot Sao Paulóban. A Rebbe az áldását küldte, ennek köszönhetően sok támo­gatót szereztem és megkezdhettük az építkezést. A Chábád-központ mindenki számára nyitva állt, emiatt időnként nem-zsidók is ellátogattak hozzánk. Egy alkalommal egy házaspár keresett fel. Elmondták, hogy a lányuk, Angela agydaganattal küzd, és a gyógyulásához kértek áldást. Azt mondtam nekik, hogy írok a Rebbének és az áldását kérem. Egy hónappal később a szülők értesítettek, hogy a lányuk váratlanul felépült. Biztos voltam benne, hogy ez a Rebbe áldása miatt történt, de annyira elfoglalt voltam, hogy elfelejtettem írni a Rebbének a fejleményekről. Öt hónappal később, amikor New Yorkban jártam, a Chábád főhadiszállásán egy papírdarabot adtak a kezembe, rajta a Rebbe által írt, héber nyelvű üzenettel: „Mi a helyzet a kislány ügyében? Javul az állapota?”

A Rebbe tudni akarta, hogy mi történik azokkal, akikért imádkozik. Én azonban elmulasztottam tájékoztatni arról, hogy az imái meghallgatást nyertek és a kislány felgyó­gyult… Természetesen részletesen beszámoltam mindenről és az elnézését kértem a késlekedésért. Miután visszatértem Brazíliába, elmondtam Angela édesanyjának, hogy a Rebbe érdeklődött a lánya felől. Az anyuka elámult, majd így szólt: „Hihetetlen, hogy a Rebbe éppen a lányom tizenkettedik születésnapján érdeklődött felőle”.

Ehhez a történethez tartozik, hogy hét évvel később az ifjúsági szervezetünk számára próbáltam kiadó helyet találni. Amikor becsöngettem a kiszemelt ingatlan ajtaján, Angela nyitott ajtót. A fiatal, egészséges nő felkiáltott: „Anya, nézd csak, ki van itt!” Kiderült, hogy az ingatlan a szülők tulajdona, akik ragaszkodtak hozzá, hogy a piaci ár feléért adják ki nekünk.

De nem csak emiatt idéztem fel ezt a történetet. Sokan kérdezik tőlem, hogy a Rebbe miért nem árulta el a halála előtt, hogy mi vár még a zsidó népre. Mindig a következő feleletet adom: „Ha a Rebbe öt hónapon keresztül gondolt Angelára, egy brazíliai, nem-zsidó lányra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a zsidó népre is gondol. Nincs miért aggódni, ő még mindig, minden egyes pillanatban gondol ránk és törődik velünk”.

 

Shabsi Alpern rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek