A fiú, akiről lemondtak az orvosok

Ez a történet 1963. szeptember 17-én kezdődött. Akkor három és fél éves voltam, és a New Jersey állambeli McKee Cityben éltünk. Apámnak csirkefarmja volt, de egyben a helyi ortodox zsinagóga rabbijaként is szolgált. Ő Bné Brákban tanult olyan neves rabbiktól, mint a Cházon Is vagy a Steipler Gáon. A tanulótársa a neves Chájim Kanievsky rabbi volt. Igazi litván neveltetésben részesült, a le­hető legtávolabb a hászid világtól.

Az említett napot a nagyszüleimmel töltöttem, akik este hazaszállítottak autóval. Hatalmas eső volt, alig lehetett látni az utat, és balesetet szenvedtünk. Több jármű szaladt egymásba. Nagymamámmal együtt kirepültünk a szélvédőn keresztül. Én arccal egy mély pocsolyába csapódtam és kezdtem elsüllyedni. A nagymamámnak volt annyi ereje, hogy utánam másszon és kihúzzon, nagyapám azonnal szörnyethalt.

Kórházba szállítottak, ahol agyvérzést állapítottak meg, melyet nem voltak képesek elállítani. Az orvosok nem bíztak a felépülésemben és attól tartottak, hogy már csak nagyon kevés időm van hátra. Apámnak azt tanácsolták, hogy várjon nagyapám temetésével, mert hamarosan az enyémre is sort kell keríteni.

A szüleim nem tudták, hogy mitévők legyenek. A zsinagógánk elnöke azt javasolta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a lubavicsi Rebbével és kérje az áldását. Apám eleinte nem akart belemenni, hiszen ez gyökeresen szemben állt a felfogásával, de végül belátta, hogy már semmi más nem segíthet. Így hát hajnali négykor felhívta a Chábád főhadiszállását és elmondta, hogy milyen tragédiával áll szemben. Azt mondták neki, hogy egy órával később telefonáljon újra. Ez volt élete leghosszabb órája. Amikor újra telefonált, kapcsolták neki a Rebbét, aki a következőt mondta: „Lezárult az ítélkezés az Égben. A fia élni fog!”.

Apám nem tért magához. Később így emlékezett vissza arra pillanatra: „Ez a kijelentés lelket öntött belém, de képtelen voltam megérteni, hogy miként jelenhet ki valaki ilyesmit. Honnan tudhatta?” Litván jesivákban tanult, nem tudta elképzelni, hogy egy hászid rebbe rendelkezhet efféle tudással.

A Rebbe ezután három dolgot kért tőle: 1. adományozzon 1800 dollárt valamilyen jótékony célra vagy szervezetnek, mely nem kötődik a Chábád-Lubavics mozgalomhoz. A Rebbe külön kihangsúlyozta, hogy ne a Chábádnak adományoz­zon. 2. Toldják a Bencion nevet a nevemhez. Később kiderült, hogy az egyik dédnagyapámat hívták Bencionnak, aki után nem neveztek el senkit. 3. A Rebbe azt kérte, hogy az orvos hívja fel telefonon.

Apám hosszas kérlelése után az orvos ráállt, hogy felhívja a Rebbét. A Rebbe egy bizonyos injekció beadását kérte arra a helyre, ahol vérzett az agyam, hogy megakadályozza a helyzet súlyosbodását. Az orvos elképedt azon, hogy a Rebbe tudott erről az injekcióról, mert éppen csak megjelent a piacon. Ezzel együtt nem akarta beadni, mert ez a szer időnként azonnali halálhoz vezetett. Végül azonban mégis beadta, én pedig túléltem a beavatkozást. A felépülésem azonban igen nehézkes volt, sokáig úgy léteztem, mint egy növény. Ebben az időben apám részt vett néhány hászid összejövetelen, melyet a Rebbe vezetett. Egy alkalommal a Rebbe így szólt apámhoz: „Most különlegesen kegyes óra van, azt kér, amit csak akar. Nem is értem, miért nem kér valamit!” Apám erre természetesen azt kérte, hogy meggyógyuljak, ami valóra is vált.

Egy nap, amikor éppen anyám ült az ágyam mellett, belépett egy új nővér, aki nem ismerte az állapotomat, és megkérdezte, hogy tejet vagy üdítőt innék-e szívesebben. „Üdítőt” – suttogtam. Anyám ott helyben elájult. Ezt követően egy másfél éves, intenzív terápián mentem keresztül, mert bár képes voltam már beszélni, illetve önállóan enni és inni, a lábamat még alig tudtam mozgatni. Csak járókeret segítségével tudtam talpra állni, de menni egyáltalán nem voltam képes.

Ekkor apám elvitt a Reb­béhez. A Rebbe azt kérte tőle, hogy hagyjon az irodájában. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de húsz perccel később a saját lábamon jöttem ki onnan.

Ezután még sántítottam és az egyik oldalamon nagyon gyenge voltam. A legnagyobb bosszúságot az okozta, hogy a tanulás is nehezen ment. Amikor hat éves voltam, apám elvitt a Rebbéhez, aki feltett néhány kérdést a hetiszakasszal kapcsolatban. Mindannyiszor annyit mondtam csak, hogy „nem tudom”. Ő azt kérdezte: „Miért nem tudod?” Én így feleltem: „Biztos az autóbaleset miatt… Agysérülésem van”. A Rebbe ekkor rám mosolygott, elővett egy imakönyvet, és azt mondta: „Imádkozz ebből, különös tekintettel a lefekvés előtti Smá imára, és nem lesz többet min aggódnod”. Ez így is lett.

Gondolom, nem meglepő, hogy a Rebbe hászidja lettem, sőt még az apám is!

Bentzion Yaacov Shmuel Orimland rabbi

 

  • Küldés emailben

Fejezetek