A beteg is felelős a gyógyulásért

Az őseim lengyelországi haszid zsidók voltak. Én már Izraelben születtem és nevelkedtem. Egyaránt tanultam vallásos és világi iskolában, s végül a Héber Egyetem orvosi karán diplomáztam 1966-ban. Mesterem, Chájim Sebá professzor halála után én vettem át Izrael legnagyobb egészségügyi központjának vezetését a Tel Hásomer kórházban. Itt 1700 ágy működött, 7000 dolgozóval és évi 600 millió dolláros költségvetéssel. Igazgatóként gyakran utaztam az Egyesült Államokba. Egyszer, 1976-ban, egy barátom tanácsára ellátogattam egy haszid összejövetelre. Nagyszerű élmény volt. Szimchát Tóra lévén több ezer haszid gyűlt össze, akik vidám tánccal ünnepeltek. Amikor azonban belépett a Rebbe, hirtelen mindenki elcsendesedett. A Rebbét övező áhítat és tisztelet tapintható volt.

Az éjszaka során bemutattak a Rebbének, aki megkérdezte, hogy Izraelben miért bét cholimnak, a betegek házának nevezzük a kórházakat. Azon a véleményen volt, hogy inkább a bét refuá, a gyógyulás háza kifejezést kellene használni. Ezt követően meghívott, hogy az ünnep után beszéljünk még erről a témáról.

A találkozó baráti légkörben zajlott. Nem hivatalos beszélgetést kell elképzelni, hanem két, teljesen különböző világból érkezett ember eszmecseréjét, melynek során hol egyezett, hol pedig radikálisan eltért a felek nézőpontja. A beszélgetés különböző nyelvek keverékén zajlott: jiddisül, melyet egy kicsit értek a nagymamámnak köszönhetően, angolul és főleg héberül.

Emlékszem, a Rebbe azt hangsúlyozta, hogy az ember ereje elsősorban a lelkéből táplálkozik. Azt mondta, hogy minél közelebbi kapcsolatban van valaki a saját lelkével, annál könnyebben boldogul az életben. Rámutatott, hogy a beteglátogatás parancsolatának lényege, hogy megerősödjön a beteg ember kapcsolata a lelkével.

A Rebbe azt is elmondta, hogy minden ember kötelessége a saját egészségével törődni. Bár az orvos szerepe nagyon fontos, elsősorban mégis mindenki a saját egészségéért felelős. Ha valaki nem törődik saját magával, nem eszik, alszik és mozog eleget, akkor a legjobb orvos sem segíthet rajta.

Manapság sokat beszélnek az egészségügyben a páciensek felelősségérzetének megerősítéséről, azaz arról, hogy ne bízzanak mindent az orvosokra, hanem vállaljanak magukért felelősséget. A Rebbe harminc évvel ezelőtt már erről beszélt velem! Most már ez az elfogadott nézet, azonban csak néhány éve kezdett elterjedni az a felfogás, hogy a megelőző orvoslás és a betegek felelős viselkedése a legjobb megoldás. Az orvos segít, de nem helyettesíti a páciens saját erőfeszítéseit.

A másik téma, amiről beszélgettünk, a gyógyászati technológia volt. Abban az időben, a személyi számítógépek korszakának hajnalán, a technológia még nem játszott központi szerepet az orvoslásban. A technológia jelentette kihívások még évekig nem jelentek meg a gyó-gyászatban. A Rebbe azonban e témában is mindenki előtt járt. Így szólt: „Önökön, orvosokon múlik, hogy mi lesz a folyamat eredménye, hogy a technológia valóban az embereket fogja-e szolgálni”. Azon aggódott, hogy vajon a technológia használata nem idegeníti-e el az orvosokat a páciensektől. „Végső soron az orvos, az emberi lény nyújtotta érzelmi támogatás a legfontosabb. Bár a technológia nagyon hasznos szolgálatot tehet, nem pótolhatja az odafigyelést és a törődést” – mondta.

Aggodalma sajnos nem volt alaptalan. Manapság sok orvos a technológia használatát tekinti az orvoslás legfontosabb céljának, ahelyett, hogy segédeszközként tekintene rá. S ez gyakran a beteg kárára válik.

Visszatérve arra, amit a haszid összejövetelen mondott, a Rebbe a következő tanácsot adta nekem mint orvosnak és kórházigazgatónak: „Ne a betegséget tekintsék szentnek, hanem az egészséget. Tegyék a kórházat olyan intézménnyé, ahová az emberek azért mennek, hogy javítsanak az egészségükön, és nem azért, mert megbetegedtek”.

Egészen lenyűgözve hagytam el a Rebbe irodáját. Sok időt töltök el vallásos közegben, és tanúsíthatom, hogy nagyon ritka az olyan tóratudós, akivel gyó-gyászati és tudományos témában is eszmét lehet cserélni. A Rebbe azonban nem csak beszélt e témákról, nem csupán hatalmas tudásnak volt a birtokában – ő látta azt is, hogy milyen iramban változik a világ, és már tudott azokról a közelgő problémákról, melyekre az orvosok még csak nem is gondoltak akkoriban. Visszagondolva már látom, hogy ez a találkozó milyen nagyban befolyásolta a saját gondolkodásomat, hozzáállásomat és az orvoslásról alkotott víziómat.

Dr. Mordecháj Sáni

  • Küldés emailben

Fejezetek