A földi időt bonyolult összefüggések fogaskerék-hajtóműve gördítio előre a nap, a hét, az évszakok, az év áttételrendszere , s a judaizmus minden egyes kerékre rányomja a maga bélyegét.
A naptár változásait három ünnep jelzi: tavasszal a Peszách, nyáron a Sávuot, ősszel a Szukot. A zsidó nép élete első ezer évében földmíves volt. Ezek a szent napok a földművelés szimbólumainak és emlékeinek jeleit viselik. A hosszú száműzetés, amely nagyrészt a városias Európábán telt, nem törölte el a földdel foglalkozó élet szimbólumait, ahogyan a Szentföldnek kedvező időjárásért való könyörgéseket sem.
Mindhárom ünnep az adakozó természet ünnepe, és mindegyik akárcsak a szombat történelmi emléknap is. Peszách természetesen az egyiptomi kivonulás ünnepe. Sávuot a sínai kinyilatkoztatás évfordulója, a Tóra-adás napja. Szukot a negyvenéves pusztai vándorlást idézi a jelképes födéllel, a szukával vagy sátorral.
A három ünnepnek majdnem egyforma az imarendje. Kisebb szóhasználati eltérések és néhány késő középkori vers jelzi az évszakok, illetve az ünnep tartalma közti különbségeket. De nagyon is különböző szertartásaik más-más, meghatározó színt adnak nekik.
Ezek a szent napok, amelyek oly ősiek, mint a zsidóság, Mózes törvényének részei, és munkaszüneti napok, akárcsak a szombat. Hasonlóak a szabályaik is, bár valamivel enyhébbek, hogy a hálaadás ünnepélyessége összeférhessen a vidámsággal.

A Biblia azt mondja, hogy a zsidók a tavaszi napforduló idején, niszán hónap tizennegyedikén éjfélkor, a telehold világánál jöttek ki Egyiptomból háromezerkétszáz-valahány évvel ezelőtt. Ez tehát Peszách éjszakája.
Rögtön előáll egy időszámítási nehézség. A zsidó év mint a mohamedán is tizenkét holdhónapból áll, amelyek huszonkilenc vagy harmincnaposak. Az évszakok járását vezérlő napév körülbelül tizenegy nappal hosszabb. A rövidebb holdnaptár-számítás háromévenként mintegy egy hónapnyi különbséget eredményez. A mohamedánok rámádán ünnepe sorra járja a telet, a tavaszt, a nyarat, az őszt. De a mózesi törvény leszögezi, hogy Peszách tavaszi ünnep: a szabadság ünnepének a rügyfakadás idejére kell esnie. A régi zsidóság ezt úgy oldotta meg, hogy a Szánhedrin döntnökei néhány évenként szökőévet iktattak a naptárba: ez egy hónappal hosszabb volt, mint a többi. Amikor a száműzetés szétszórta a nemzetet, és a diaszpórában működő Tóra-központok között egyre nehezebben lehetett összeköttetést teremteni, a rabbik kidolgoztak egy tizenkilenkilenc éves ciklusú, állandó naptárt, amelybe hét szökőhónapot iktattak, hogy a Peszách mindig a tavaszpontra essék. Erre a naptárra a mai csillagászok is elismeréssel tekintenek. Az elmúlt közel kétezer évben a Peszách ideje nem tolódott el, és előreláthatólag nem is fog.
Az ősi időkben az új hónap kezdetét a jeruzsálemi központi törvényhozó testület, a Szánhedrin hirdette ki, amikor a Hold sarlója először megjelent az égen. Természetesen nem lehetett előre tudni, hogy huszonkilenc vagy harminc nap fog-e eltelni a következő újholdig. Amint kihirdették az újholdat, futárok indultak útnak a Közel-Kelet összes zugába, hogy a zsidó közösségekkel tudassák az abban a hónapban esedékes ünnepek idejét. Azokra a településekre, amelyek több mint tizennégy napi járóföldre estek Jeruzsálemtől, nem jutott el idejében a hír a Peszách pontos beálltáról. Hogy biztosan a megfelelő napon tartsák meg az ünnepet, mindkét, számításba jöhető napot megünnepelték. A kétnapos ünneplés szokása azután minden, Izraelen kívül élő zsidó közösségben elterjedt. Ma, amikor a pontos zsidó naptár évszázadokra szól, amikor Jeruzsálemből New Yorkba és Tokióba lehet telefonálni, amikor már csak az a kérdés, hogy az USA vagy a Szovjetunió lesz-e az első a Holdon (s könyvem megírása óta ez a kérdés is eldőlt)*, a nem izraeli zsidók még mindig két napig ünnepelnek. Az ilyesmiben hajlamosak vagyunk a konzervativizmusra.


A Peszách központi és legfestőibb rítusa, a peszáchi bárányáldozat evése, nem létezik többé. A Templom pusztulásával, mint oly sok minden, ez is kiveszett a judaizmusból.
A bárányt a Jeruzsálemi Szentély udvarán kellett levágni, és éjszaka, nagy, családi ünnepség keretében elfogyasztani. A peszáchi ünnepeken vidám zarándokok hada lepte el Jeruzsálemet. A Templomban a papok futószalag-rendszerű üzemben biztosították, hogy egész Jeruzsálem és az összes zarándok is időben megkapja a rituáléhoz szükséges peszáchi bárányt.
A judaizmussal foglalkozó írók udvariasan elhallgatják a tényt, hogy a Templom részben vágóhíd volt de hát bizony az volt. Nem magától értetődő dolog hitünkben, hogy elvegyük az állat életét, hanem Isten adománya, amit az emberi törvényhozás mint a későbbiekben szó lesz róla szigorúan szabályoz. A papoknak és lévitáknak járó húst nagy figyelemmel és a tisztaságot szem előtt tartva készítették elő. A hívők hálaáldozataiból és engesztelő áldozataiból a hús egy részét a Templom személyzete kapta, a többit elégették az oltáron. Mózes és a próféták állandóan rámutatnak, hogy az Örökkévaló számára nem maga az áldozat fontos: az csakis az ember odaadásának és tisztaságának jelképeként érdekli őt. Maimonides odáig megy, hogy azt sugallja: az áldozás rendszere a primitív kultúrának tett engedmény volt (A tévelygők útmutatója). Egy talmudi megállapítás azt sejteti, hogy a messiási időkben az újjáépült Templomban a hálaáldozatokon kívül nem fognak áldozatokat bemutatni.
A zarándokok a Tóra előírása szerint, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel ették a bárányt. Noha a bárányevés rituáléja mára megszűnt, a nagy családi ünneplés, a kovásztalan kenyér, a keserű fű továbbra is része maradt a juadizmusnak. A törvény szerint az idősebbek az ünnepen kötelesek elmondani a gyermekeknek a kivonulás történetét, hogy ébren tartsák a nagy szabadulás emlékét. Ez az intézkedés több mint háromezer éve érvényben van. Nem sok zsidó gyerek van, aki nyolcéves koráig ne tudna mindent az egyiptomi kivonulásról, és ne érezné át, hogy az saját történetének eltéphetetlen része.
A Talmud a maga rendszerező módján kialakított egy rendet héberül szédert a peszáchi szertartás lefolyására. Idővel a széder vált az ünnep közismert nevévé. A széder a kivonulás történetéről szóló elbeszélés színjátéka, amelyet a család és vendégei adnak elő az ünnepi asztalnál. Vannak benne felnőtt- és gyermekszerepek, kórus, dalbetétek és szimbolikus ételek sokasága, a szabadulástörténet előadásának kellékei. A darab forgatókönyve egy közérthető héberséggel írott, csodálatos kis könyvecske, amelyet Hágádának, "elbeszélésnek" hívnak, s a kivonulás meséjét mondja el némi talmudikus cifrázattal és elemzéssel.
A Hágádá, a talán legközkedveltebb zsidó szertartásrend megszámlálhatatlan kiadást ért meg. A legtöbb jelentős zsidó művész készített Hágádá-illusztrációkat. A peszáchi ételeket készítő cégek ingyen küldenek szét Hágádákat. Vannak egyszerűek, és vannak gazdagon díszített, drága példányok. Időnként akadnak jóakaratú modernizálók, akik rövidített, átdolgozott kiadásával próbálkoznak. De a zsidó tömegek szemében a régi maradt a legnépszerűbb. Mindenki érzi, hogy egy közel húsz évszázados műben elkél, sőt különleges értékkel bír némi archaizmus.
A Peszáchim című talmudi traktátus a kovász, vagyis az élesztő megsemmisítéséről szól. Peszách előtt minden kovászt vagy kovászos ételt ki kell takarítani a házból. Az erre vonatkozó rabbinikus szabályozás szinte kórházi sterilizálást ír elő. A zsidó háziasszonyok, akik hosszú nemzedékeken át gyakorolták a szigorú szabályok betartását, megszokták, hogy rituális tavaszi nagytakarítást rendezzenek: az ünnep előtti héten az utolsó sarkocskától a ruhazsebekig, a pincétől a padlásig mindent ragyogóra pucolnak. Az evőeszközöket kifőzik, elzárják az év közben használatos edényeket, és előveszik az ünnepre tartogatott külön étkészletet.
A kovászos megsemmisítése és a mácá a kovásztalan kenyér, a macesz evése Peszách kulcsjelképe. Ez a családi életben is megnyilvánul. A gyerekek, akik a Peszách előtti estén apjukkal együtt gyertyafénynél végigjárják a házat, hogy az utolsó kovászosdarabkákat összeszedjék amelyeket persze a gondos mama dugdosott el itt-ott, miután fényesre sikálta a házat , soha nem felejtik el ezt az élményt. A kenyér eltűnik az asztalról, furcsa, száraz ostyalapok kerülnek a helyébe: jelentős változás történt. Attól, hogy nélkülözzük a megszokott ételeket, a különleges alkalom még jobban megmarad emlékezetünkben.
Ha a jelkép jelentését megfelelő szavakkal le lehetne írni, akár egy gépalkatrészt vagy egy detektívregény megoldását, akkor éppen a költészet hiányoznék belőle, ami által élővé válik. Persze teljesen rendjén való bizonyos lehetséges jelentéseket felételezni. A kenyérféle változása szemmel látható jele a rabszolgaságból a szabadságba lépésnek. A zsidók Peszáchkor lemondanak a kenyér puhaságáról mert az az élesztőnek köszönhető , és egy héten át vízből és lisztből készült, kemény lepényt esznek. A Hágádá úgy nevezi: "a sanyarúság kenyere, amelyet őseink Egyiptom országában ettek", mert ezt ették az első Peszách-estén, a kivonulás éjszakáján.
A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az első Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kősivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz. A Biblia elbeszéli, mennyit panaszkodtak Mózesnak, emlékezetébe idézvén a húst, az uborkát, a hagymát, amivel a felügyelők ellátták őket Ramszesz építkezésein. Az ostorcsapások persze nem voltak kellemesek. De emlékük hamar elhomályosult, amint a sebek behegedtek a száraz sivatagi levegőn. Csak az elveszett biztonság emléke maradt meg.
A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció: ennek nyomait őrzi az amerikai Dél is. Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülővé válik: az áthárítás és erőmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A kancsuka marása ahhoz elég, hogy a nemtörődöm, tehetetlenkedő rabszolga fölvegye társainak lomha tempóját. Ennél többre nem alkalmas. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte őket: nem tudtak egy csapásra megszabadulni a meggondolatlanságtól, a gyávaságtól és a bálványimádástól. Minden egyes embernek, aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon.
A kelesztés így hát ebben az értelemben a rabszolgaélet erkölcstelenségét képviseli. Ám a jelkép szerteágazik. Bölcseink az emberi szenvedélyekre mondták, hogy "élesztő a tésztában". Az élesztő különös, mindent átjáró szubsztancia. Élő és halhatatlan. Észrevétlenül ott van a levegőben: a lisztet kenyérré erjeszti, a szőlőt borrá. Az élet masszájának savanykás, piszkosszürke paradigmája. Egy tavaszi héten át, a vetés és érés idején a függetlenségüket ünneplő zsidók a kovásznak még a nyomát is kitörlik az életükből. Soha senki nem tudta pontosan megmagyarázni ezt a megrázó jelképet.*
Az utóbbi időben Amerikában egyre kevésbé ütközik nehézségekbe az előírások betartása, s egyre elterjedtebbé vált a Peszách megünneplése. A peszáchi termékek előállítása iparággá nőtt. Szinte minden közismert kovászos vagy feltehetően kovászos élelmiszert lehet kapni kovásztalan változatban. Aki az első széderesti macesszal és nótázással befejezte a Peszách megünneplését, az semmi többet nem tett, mint megemlékezett egy régi népszokásról. Peszách hatalma és, mondhatom, az, ami igazán jó benne, akár az Örökkévalót szolgáljuk, akár egy nagy nép életbenmaradását ünnepeljük általa abban van, hogy niszán tizennegyedikén estétől huszonkettedikén besötétedésig betartjuk a kovászos törvényét.
Peszách első és utolsó két napja teljes ünnep. A közéjük eső időben, az ünnep hetében a munka ugyanúgy folyik, mint máskor.


Peszách második napjának reggelén a régi időkben a közösség egymértéknyi egy omer árpát vitt a Templomba, hogy köszöntse a föld termékenységének újjáébredését. Az árpa korán érő gabonaféle. Ezzel az omerral az aratás ideje is megkezdődött. Palesztinában csak az árparítus befejezése után ettek az új termésből. A búza mintegy hét héttel később ért be. A judaizmusban ez a periódus, "az omerszámlálás ideje", az egyik legnagyobb időjelképpé lett. Attól a naptól kezdve, amelyen az első mértéknyi árpa a Templomba érkezett, hét teljes hetet számoltak ki. Az ötvenedik napon ünnepelte a nemzet a nyárünnepet, Sávuotot. Megint tömegek zarándokoltak Jeruzsálembe: ezúttal a föld első termését és gyümölcseit vitték áldozatként.
Ezek a tények az ünnep nevét is megmagyarázzák. Sávuot héberül "heteket" jelent. A görög pentekosztesz annyit tesz: "ötvenedik nap".*
A nyárünnep egy napig tart, Izraelen kívül kétnapos. A Templom idejében sok aratási rítus is szerepelt benne. Ma szombati és egyéb ünnepi előírásokon kívül nincs megkülönböztető jelképe. A Talmud Áceretnak nevezi, vagy "az utolsó gyülekezet napjának", arra utalva, hogy ez az ünnep zárja le a Peszáchkor kezdődött vallási szokásrendet. Az egyiptomi kivonulással kezdődött a sor, amelynek tetőpontja a sínai Tóra-adás.
A bölcs rabbik, Mózes második könyvének szövegét elemezve úgy találták, hogy a sínai kinyilatkoztatás pontosan a Peszách második napja utáni ötvenedik napon, Sávuot idején történt. A nyárünnep így a sínai kinyilatkoztatás ünnepe is lett. Az aratási fesztivál helyett egyre inkább a törvény átvételének megünneplése került a nap központi helyére. A többi ünneppel ellentétben a zsidó művészet és törvényhozás kevés figyelmet fordít erre a napra. A Talmud nem foglalkozik vele külön traktátusban. A megtartására vonatkozó utalásokat a mezőgazdaságra és a Templomra vonatkozó törvények közt elszórva találjuk meg.
Régi hagyomány, hogy az ünnepi lakomán tejes ételeket esznek. Ennek a szokásnak köszönhetőek a különböző nagyszerű zsidó ételspecialitások, amelyeket azok is értékelnek, akik sok egyebet nem tartanak nagyra őseik hitéből. A Templomban és Jeruzsálem utcáin halmozódó zsengék, kalászok és gyümölcsök visszfényeként szokás Sávuotkor virágokkal és ágakkal megrakni a zsinagógát és a lakást.
A Peszách és Sávuot közötti "számlálás" időszaka, a szfirá, a száműzetés után a nemzeti gyász idejévé vált. A hagyomány összekapcsolja a bánkódást egy pestisjárvánnyal, amelyben rabbi Ákivá taníványainak ezrei puszultak el. A számlálás és várakozás idején a félgyász tartásának kialakulásához a száműzetésben élő zsidóság mélabús felhangokkal teli jelképe is hozzájárulhatott. A vallásos zsidók nem rendeznek szertartásokat a szfirá idején. Az esedékes esküvőket a harmincharmadik napon, Lág BáOmerkor tartják: a hagyomány szerint ezen a napon ért véget a járvány. Ezen a napon a zsidó iskolákban tanítási szünet van, és a gyerekek rendszerint kirándulni mennek.