Előszó: A megmenekültek hálaéneke

"Csodás dolgokat mutatok neked, mint amikor kijöttél Egyiptomból..." 

Pészach a szabadulás – a szabadság – ünnepe; zman chéruténu – szabadságunk évadja. Az egyik legnemzetibb zsidó ünnep, mely egyúttal a három zarándokünnep egyike is: a vallás legjellegzetesebb vonásainak megtestesítője. Hogyan lehetséges ez? Igen egyszerű: nálunk, zsidóknál, a nemzeti és vallási jelleg egy és ugyanaz. Ugyanazon érem két oldala. Nincs zsidó nemzet a zsidó hit nemzetfenntartó ereje nélkül, és nincs vallás a zsidó nemzeteszme nélkül. Amikor a zsidó pászkát – maceszt – eszik a széderestén, miután a halacha előírásai szerint megtisztította lakását minden kovászostól, s egyértelműen kijelenti, hogy "Jövő évben Jeruzsálemban", akkor galuti létét ideiglenesnek, kényszerültnek nyilvánítja.

A nemzedékek folyamán az egyiptomi kivonulás – a jeciat micrajim – a zsidó nép Függetlenségi Nyilatkozata, Magna Chartája lett. Számtalanszor találkozunk a Bibliában ezzel a nyelvi fordulattal: "zécher lijciat micrajim", vagyis "az egyiptomi kivonulás emlékezetéül". A kivonulás fordulópont volt nem csupán a zsidó nép, hanem az egész világ történetében: egy nép megszabadul a rabszolgasorstól – egy felső hatalom, egy Láthatatlan Istenség segítségével. Ez az esemény – a mai "nemzeti felszabadítási mozgalmak" őse – egyúttal kihívás volt a rabszolgatartás, az embernek ember általi elnyomása és a pogány bálványimádás ellen. Ugyanakkor – és ugyanezért – Izrael fiai a Sás-tenger partján hitet tettek a legtisztább monoteizmus, az egyistenhit mellett. Csak ezután következhetett be a zsidó szellemiség másik korszakalkotó jelenése, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás. Csak egy mind szellemi, mind fizikai értelemben szabad nép veheti át a Tórát, és tarthatja meg törvényeit.

Az Egyiptomból csodálatos módon kiszabadult zsidók pontosan felmérték helyzetüket. Nem csoda, hogy a Sás-tenger partján – miután üldözőik egytől egyig a tengerbe fúltak – hálaéneket zengtek az Örökkévalónak, aki tíz csapást mért az egyiptomi fáraó diktatórikus rendszerére, majd erős kézzel és kinyújtott karral kivezette népét a rabszolgaság házából. Ez volt a megmenekültek hálaéneke, amelyet újra és újra elmondunk mindennapi imánkban, kifejezvén hálánkat a csodálatos megmenekülésért: az első lépésért a héber törzsek néppé, nemzetté válásához vezető úton.

Azóta, napjainkig, az egyiptomi kivonulás modellé vált; a csodálatos megmenekülés, az isteni csoda modelljévé. Az idézett versben Mikeás próféta Isten nevében ígéri a zsidó népnek, hogy olyan csodáknak lesz részese, amilyeneket az egyiptomi kivonulás során átélt. Nos, a most lezajlott iraki háború is ilyenfajta csodák színtere volt. A Magyarországon és szerte a világon élő zsidók, akik aggódó szívvel figyelték Izrael gyilkos szovjet rakétákkal való bombázását, joggal látnak isteni csodát abban, hogy a Scud rakéták nem követeltek halálos áldozatokat. A harminckilenc, Izraelra irányított rakéta közül több is lakóházakat rombolt földig, de a gáztámadástól rettegő lakóknak a hajuk szála sem görbült. Isteni csoda: nész! – mondta mindenki. Valóra vált a lubavicsi rebbe mondása, aki az idei, a világ teremtése óta 5751. évet "a csodák évének" nevezte. A rebbe azt is nyilvánosan kijelentette, hogy nincs ok tartani gáztámadástól, és hogy az egész veszély elmúlik purimig. Így is lett.

A tanulság? Kézenfekvő: Izrael sorsa, akár Izrael államában, akár szerte a világon, Isten kezében van. Ha a zsidók úgy viselkednek, ahogyan a zsidóknak viselkedniük kell; ha betartják a Szerződésben foglalt kötelezettségeiket – akkor nincs az a hatalom, mely kezet emelhet rájuk, mert Isten védelme alatt állnak!

Hogyan is mondta Micha (Mikeás) próféta (uo. 11.):

"Eljön a nap, amikor felépítik falaidat, azon a napon szélesre tágul a határ. Azon a napon jönnek majd hozzád Asszíriából és Egyiptom városaiból... és az Eufrátesz mellől, a tengereken, a hegyeken át – látják majd ezt a népek, és szégyenkeznek, elvesztik minden erejüket, kezüket szájukra teszik – kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad!..."

Legyen ez a pészách az ismétlődő csodák ünnepe, és mondjuk ismét – ezúttal komolyan --: Lesáná hábáá b'Jirusálájim!