Kiosztották a Világ Igaza kitüntetéseket Budapesten

Kevés olyan nap van, amikor a gyász és az élet öröme egyetlen pillanatba sűrűsödik. A ritka momentumok egyike a „Világ Igaza” kitüntetések átadása, amikor megmentők (illetve leszármazottaik) és megmentettek együtt emlékeznek.

Izrael Állama a holokauszt alatt meggyilkolt hatmillió zsidóra emlékezik a Holokauszt Mártírjainak és Hőseinek Emléknapján (Jom Hasoá), amely idén április 12-re esett. Ebből az alkalomból adták át a „Világ Igaza” kitüntetéseket a budapesti Holokauszt Emlékközpontban, a Páva utcai zsinagóga épületében.

A Baumhorn Lipót által tervezett eklektikus templomot közadakozásból építették és 1924. január 6-án szentelték fel, de mindössze 1944-ig működött. Azután internálótáborként használták. A szocializmus alatt egyre inkább lepusztult az épület, ami 2004-ben újult meg, de zsinagógaként többet már nem, csak emlékezőhelyként nyitotta meg kapuit. Az egykori szakrális tér is hozzájárult a mostani ünnepség különleges atmoszférájának létrejöttéhez. A tavalyi díjátadót a Belügyminisztériumban tartották, de a hivatali épület díszterme nem segítette annak a hangulatnak a kialakulását, amely idén minden érdeklődött megfogott.

A Világ Igaza elismerés története 1963-ig nyúlik vissza, ekkor indult útjára Izraelből az a kezdeményezés, amelynek keretében díjat kapnak az embermentők: azon kevesek, akik „a történelem legsötétebb óráiban, ellenszolgáltatás nélkül mentettek zsidó embereket, veszélyeztetve saját szabadságukat, biztonságukat, életüket”. 1963 óta 844 embert ismert el az Emlékhatóság a „Világ Igazaként” Magyarországon.

A rendezvényen Jávor Zsuzsanna, holokauszttúlélő gyújtotta meg az emlékezés gyertyáját, Herzlich Talia pedig hegedűn játszott. Az ifjú művész, a Jeruzsálemi Egyetem hallgatója, aki Erasmus ösztöndíjjal tanul a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. (Az Izraeli Követség most már hagyományosan, bemutat egy tehetséges, fiatal izraeli művészt ezeken a rendezevényeken.)

Szita Szabolcs, a rendezvénynek helyszínt adó Holokauszt Emlékközpont igazgatója azt hangsúlyozta beszédében, hogy a Soá idején mindenki válaszút elé került. – Hatmillió zsidót tettek tökre, sokuknak pora sem maradt. Ez az időszak a humánum végét jelentette, az egyetemes kultúra, a tudomány, az emberség teljes tagadását. Óriási dolog volt, hogy helyenként voltak emberek, csoportok, akik megőrizték a tízparancsolat tanításait! Felemelték az elesetteket, saját vagy családjuk biztonságát veszélyeztetve segítették az üldözés elől menedéket keresőket. Már azzal is, hogy nem vettek részt a csaholásban és együtt érző gesztusokat tettek, mások a szigorú tilalmak ellenére az aktivitás formáit keresték és gyakorolták. A hősök sokszor ismeretlenek lelkét, rettegő családját mentették meg, s velük saját lelküket, saját békéjüket is. Ők mind Igaz Emberek voltak és örökké Igazak maradnak – fogalmazott.

A díjátadón – mint minden évben – részt vesz a magyar kormány egyik képviselője is. Idén Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára jelent meg, aki elmondta, hogy minden keresztény, polgári értékrendű ember őrzi „zsidó honfitársaink elvesztésének fájó emlékét”. Beszédében leszögezte, hogy ami 74 éve történt, az az emberi szenvedésen túl jóvátehetetlen veszteséget is jelent Magyarországnak, ami egyszerre gazdasági, kulturális-szellemi és demográfiai veszteség is. Mint megjegyezte, mindent meg kell tenni az állam eszközeivel annak érdekében, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. Sajnos ezen a ponton az államtitkár nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy a hallgatóságot ne emlékeztesse a választási kampány üzenetére, ezért bejelentette, hogy „az iszlám antiszemitizmus tombolása nem érte, nem érheti és a vasárnapi választói felhatalmazásnak köszönhetően nem is fogja elérni a magyar zsidóságot”.

Szerencsre ezután Magyar Levente visszatért az alkalomhoz és a rendezvény emelkedettségéhez illő gondolatok megosztásához. Kifejtette: nem szabad beletörődni, hogy magyar lakta területen pusztuló állapotban lévő imaház, temető van”. Ahhoz, hogy ezek a helyek a vészkorszak mementói lehessenek, felújítási munkák szükségesek, amelyeket a kormány már elkezdett. Magyar Levente egy – államtitkári beszédben egyébként ritkán felbukkanó – személyes emléket is megosztott a hallgatósággal. Felidézte, hogy dédapja, aki 44 tavaszán „hirtelen haragú sváb lelkipásztorként” felemelte szavát a deportálások ellen. – Meg tudott-e menteni egyetlen életet is? Nem. Megtette-e amit a lelkiismerete diktált? Meg. – fogalmazott, hozzátéve, hogy a dédapját emiatt elbocsátották az állásából. – Éljenek a világ igazai! – zárta beszédét.  

Az államtitkár után Yossi Amrani, Izrael Állam nagykövete szólalt fel.

– Az emlékezés napja ez. Összegyűltünk itt, Budapesten, a városban, amely szemtanúja volt a zsidó élet pusztulásának, ezrek összegyűjtésének és tömegek gettóba tömörítésének, a deportálásoknak, a meneteléseknek, ártatlan életek barbár lemészárlásának a Duna parton és másutt, több százezer zsidó összegyűjtésének és elpusztításának, mintha az életük semmit sem érne – kezdte beszédét, majd azzal folytatta, hogy napjainkban Magyarországon a zsidó élet, a zsinagógák és a kultúra folyamatos újjáéledésének lehetünk tanúi.

„Ezen a helyszínen, az emlékezés és a tanulás helyén tartott összejövetel jelentősége nem csak igazságszolgáltatás a történelem felé, hanem a következő nemzedék jobb jövőjének biztosítása”. – mondta, hozzátéve, hogy egy olyan jövőé, amelyben senki nem találhatja szembe magát ilyen gonoszsággal; egy olyan világé, ahol a szenvedést nem hagyják figyelmen kívül, ahol a diszkriminációt, a gyűlöletet és a sötétséget elűzik, ahol ezek örökre elenyésznek.

Yossi Amrani határozottan kijelentette: „elkötelezetten állunk ki, nem csak zsidókként, de emberekként is az emlékezés, a tanulás és az erkölcsi döntésre való emlékeztetés mellett”.

– A 20. század emberségének kudarca nem mentség a 21. század erkölcsi csődjére, amikor emberek millióit telepítették ki. Menekültek, áldozatai a horrornak, a saját kormányaik kegyetlenségének, érdekeinek és politikájának. A szír nép szenvedése, az országban zajló állandó polgárháború és saját kormányuk visszatérő vegyi hadviselése emlékeztet bennünket saját erkölcsi kötelességeinkre és hiányosságainkra – fejtette ki.

A nagykövet e mellett arra is figyelmeztetett, hogy a holokauszt olyan történelmi tragédia, amelyet a náci rezsim és európai kollaboránsai mértek a zsidó népre egy olyan földrészen, amely a világnak kultúrát és értékeket adott, valamint megteremtette a népek egyenlőségének fogalmát. – Németország felelősségvállalása nem mentség egyetlen nemzet számára sem – hangsúlyozta, kiemelve, hogy nemcsak az elkövetőket, és az együttműködőket terheli felelősség, de azokat is, akik „félreálltak”, „félrenéztek”, „tudatlanságot színleltek”. – A holokauszt történelmi jelentősége kiemelkedik bolygónk krónikái közül, semmi sem fogható hozzá – sem annak előtte, sem utána – összegezte.

A nagykövet hangsúlyozta, hogy az emléknap a lélek feltárásának napja is, amikor nem csak emlékeznünk, tanulnunk is kell. – Az emlékezés és az oktatás a jobb világ egyetlen rendelkezésre álló biztosítéka – jelentette ki, azzal kiegészítve, hogy ez az emléknap emlékeztet bennünket „a politikusok és vezetők korlátaira, az ígéretek hiábavalóságára, bizonyos politikai szónoklatok megtévesztő mivoltára, valamint az értékek és az internacionalizmus egyes nemzeti érdekek dacára történő összeomlására”.

 

Idén három embermentő kapott posztumusz „Világ Igaza” kitüntetést:

Markos György a feleségével Rozsda Erzsébetet és két kislányát bújtatták Mohácson, megmentve életüket. A díjat ifj. Markos György vette át.

Paulik Ferencné Szigeti Julianna Weisz Hugót, feleségét Irmát, illetve gyermekeiket mentette meg. A kitüntetést unokái, Bessenyeyné Paulik Edit és Paulik Walther Krisztina vették át.

Sipkovszky Kálmán és felesége Bleyer (Barlai) Jenőt és feleségét, valamint gyermekeiket mentették meg. A kitüntetését lányuk, Dr. Farkas Ferencné vette át.

 

A rendezvény a magyar és izraeli himnusszal zárult.

Munkatársunktól

 

Megmentő: Markos György és felesége Mária

Megmentettek: Rozsda Erzsébet és két kislánya

Markos György vezető gépészként dolgozott a mohácsi téglagyárban, amelyet mindenki „Rosenthal gyárak”-ként ismert, annak zsidó tulajdonosa miatt. A gyárat Tóth Dezső vezette, akinek felesége Rozsda Erzsébet volt.

Az 1944-es zsidó ellenesség megerősödésével Markos György pincéjében bújtatta hét hónapon át a gyárigazgató feleségét, és két kislányát, a 4 éves Zsuzsát és a 6 hónapos Katalint. Előbbi úgy emlékezett vissza, hogy otthonukat elhagyni kényszerültek és egy „sötét pincébe” kellett átköltözniük. „Később tudomásomra jutott, hogy Markos György és felesége, Mariska néni a hegyen lévő szőlőskertben található házukban bújtattak bennünket.”

Csecsemő korára való tekintettel Katalin csak édesanyja elmondása alapján tudja felidézni a történteket. Így ír: „Apám előrelátásának köszönhetően, aki városában érezte az antiszemitizmus megerősödését, megszervezte elbújtatásunkat. Sajnos megérzése beigazolódott, mert Mohács zsidóságát, köztük nagymamámat Rosenthal Ernőnét 1944. június 29-én Auschwitzba deportálták. Családunk nagy része a gázkamrákba veszett. Apám a téglagyár igazgatója volt. Egyik alkalmazottja, Markos György a saját házában bújtatott bennünket, ahol felesége és 6 éves fia is lakott. Csak később értettem meg, hogy életük kockáztatásával mentettek meg bennünket. Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, édesanyám, akihez a látogatások alkalmával jómagam is csatlakoztam, évente ajándékot vitt nekik.”

A háború végét követően, 1946-tól 1948-ig bírósági eljárások indultak Markos György ellen a téglagyárban azért, hogy elüldözzék. „A németekkel való együttműködéssel és a népi demokrácia ellenes véleménynyilvánítással” vádolták, valamint azzal, hogy számtalanszor visszaélt pozíciója adta  jogával a gyárban. Markos Györgyöt később a bíróság minden vádpont alól felmentette, mivel bebizonyosodott, hogy nemcsak, hogy nem működött együtt a németekkel, hanem még meg is mentette a gyárat azon károktól, amelyeket a németek okozhattak volna.

  1. október 31-én Markos Györgyöt és feleségét, Máriát a Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel jutalmazta.

 

Megmentő: Paulik Ferencné Szigeti Julianna

Megmentettek: Weisz Hugó és felesége, Irma, valamint gyermekeik Klára, Mária és Zsuzsanna

Weisz Hugó adminisztrátorként dolgozott a Paulik Ferenc és felesége Júlia tulajdonában lévő bőrkabátkészítő műhelyben.

A németek 1944 márciusi bevonulását követően az SS parancsnokságot a budapesti műhellyel szomszédos utcában állították fel. Weisz Hugó emlékei szerint a német tisztek azért jöttek a műhelybe, hogy bőrkabátokat szerezzenek. Azzal dicsekedtek, hogy milyen könnyű dolguk van Magyarországon, mert a magyar társadalom sok területen együtt működik velük; például leveleket küldenek, amelyekben információkkal szolgálnak zsidók tartózkodási helyéről. A műhelytulajdonos Paulik asszony hívő keresztény lévén, teljes mértékben ellenezte az igazságtalan, antiszemita üldözést. Egyetértett a Weisz családdal abban, hogy megmentésük érdekében lépéseket kell tenni.

Továbbra is alkalmazta a családfőt annak ellenére, hogy a magyar törvények egyértelműen tiltották a zsidók foglalkoztatását. Később felajánlotta a Weisz családnak, hogy költözzenek családja Kerekegyházán lévő házába, majd gyorsan úgy döntött, hogy inkább a Dohány utcai lakásukba költözteti őket. A Weisz család elhagyta otthonát, és 1944 júniusában beköltözött a kicsi és zsúfolt lakásba, amely bőrraktárként szolgált. Még a várost ért súlyos bombázások idején is ott maradtak egészen december végéig.

A megmentő ezekben az időkben vállalta a család bújtatásával és gondozásával járó teljes felelősséget. A raktárajtót kívülről zárta be azért, hogy azt a látszatot keltse, hogy a raktár üres és nem tartózkodik ott senki. Titokban tartotta a Weisz család tartózkodási helyét, nem beszélt róluk még családtagjainak sem. Textíliákba és bőrökbe göngyölve vitt nekik ételt. A hátán cipelve szállított, hogy azt a benyomást keltse, hogy csak anyagokat visz a raktárba. 

Egy napon a házfelügyelő bekérezkedett a raktárba, hogy megnézze azt. A Weisz család a polcok mögött bújt meg. Paulik asszony hirtelen felajánlotta a házfelügyelőnek, hogy látogasson el a műhelybe azért, hogy egy bőrkabátot varrhasson neki ajándékba. A házfelügyelő a nagyvonalú felajánlást hallva boldogan távozott. A szűk búvóhelyen töltött hosszú és eseménytelen napok során a Weisz család az ablakon keresztül szemtanúja volt annak, ahogy összegyűjtik és meneteltetik a zsidókat… „Utána láttuk, hogy halomban állnak a holttestek a nagy zsinagóga udvarán anélkül, hogy eltemetnék őket” emlékeztek vissza.

1944 októberében a Weisz családhoz csatlakozott a megmentő két fia, akik nem akartak bevonulni a magyar hadseregbe. 1944 decemberében a heves bombázások következtében a raktár összes ablaka betört. A Weisz család Paulik asszony javaslatára úgy döntött, hogy elhagyják a raktárt. A megmentő házának szomszédságában található pincébe mennek, ahol végül egészen a felszabadulás napjáig maradtak.

Weisz Zsuzsanna tanúvallomásában elmondta, hogy a felszabaduláskor orosz katonák érkeztek magyar katonákat keresve. A megmentő fiai ekkor a pince padlójára feküdtek, bőrökkel betakarták őket, a Weisz lányok pedig a halomra álltak. Amikor az orosz katonák megkérdezték, hogy vannak-e itt zsidók és magyar katonák, a Weisz család feje azt válaszolta, hogy „zsidók vannak, de magyar katonák nincsenek”. Ezt hallva, az orosz katonák elhagyták a pincét.

A Weisz család és a Paulik család között a kapcsolat a háborút követően is megmaradt, és mind a mai napig tart.

  1. január 9-én Paulik Ferencnét a Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel jutalmazta.


Megmentő: Sipkovszky Kálmán és felesége, Rozália

Megmentettek: Bleyer Jenő (Barlai) és felesége, Anna, valamint gyermekeik, Zsuzsanna és András

Sipkovszky Kálmán búvóhelyet épített a padláson a fürdőszoba vagy a műhely fölé, ahol a négytagú zsidó származású Barlai családot bújtatta. A Sipkovszky család nem csak búvóhelyet, de élelmet is biztosított. A szövetségesek budapesti bombázásainak megnövekedésével a padlás veszélyessé vált, így Sipkovszky előkészítette a társasház mosókonyháját. Matracot hozott, az ablakokat homokzsákokkal torlaszolta el, a családot pedig átvitte az új búvóhelyre, ahol szintén gondoskodott ellátásukról.

Azonban valaki beárulta a Sipkovszky családot. A házba egy nyilas érkezett, aki kifaggatta és durván megfenyegette a családfőt. Addig verte gyermekei szeme láttára, amíg a vére is kicsordult. Csak azután hagyta el a nyilas a házat, miután a zsidó családapa előjött a búvóhelyéről és bemutatta papírjait, amelyek Barlai névre voltak kiállítva.

A Barlai család ezen a búvóhelyen tartózkodott egészen a háború végéig.

2016. november 9-én Sipkovszky Kálmánt és feleségét, Rozáliát a Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel jutalmazta.

  • Küldés emailben