A Magyar Tudományos Akadémia első száz éve zsidó szemmel 2. rész
Amikor az Akadémia a centenáriumát ünnepelte, dr. Ballagi Ernő (1890–1944) ügyvéd, újságíró úgy számolta, hogy addig 22 zsidó származású és 20 zsidó vallású tagja volt a magyar tudomány fellegvárának. Őket idézzük kétrészes cikkünkben. Cseh Viktor írása
Mecénások
A cikk előző részét Ziltz Mór1 pesti vallástanár héber nyelvű költeményével zártuk, melyet az akadémiai székház átadójára írt. Ziltz rabbi gesztusa tulajdonképpen máig nagyobb hírértékű, mint az, hogy az építés költségeit részben zsidók finanszírozták. Persze kultúrtörténeti jelentőséggel valóban az előbbi bír, ám az a tény, hogy a pesti látképet máig meghatározó épület költségeihez nagyban hozzájárultak a fővárosi és vidéki zsidó közösségek, elengedhetetlen része volt a székház felállításának.
Polgári jogokkal a mecénások sem rendelkeztek, de ez miért is zavarta volna őket az adakozásban, amit tettek már a Nemzeti Színház, aztán múzeum építésekor is. Adakoztak névtelenül és nevesítve, ki többet, ki kevesebbet, mindenki a saját módja szerint, mindenesetre az adományozók között találjuk a legjelentősebb magyar zsidó családneveket.2
Az első „jogos zsidó” akadémista tragédiája
Több mint negyedévszázados huzavona után, 1867-ben végül a magyar zsidók is megkapták a polgári és jogi értelemben vett egyenjogúságot. Átvitt értelemben, az emancipációs törvény utáni zsidó származású és vallású akadémikusokat „jogos zsidók”-nak hívhatjuk, akik közül az első Akin Károly (szül.: Kohn, 1830–1893) fizikus volt, aki 1868-ban lett az Akadémia levelező tagja. Akin A gázok összenyomhatóságáról írt tanulmányával hívta fel magára a figyelmet, de a tudomány mellett a politikai pálya is vonzotta. 1872-ben lipótvárosi képviselőnek indult: Wahrmann Mór (1832–1892) – a magyar országgyűlés első zsidó képviselőjének – kihívója volt, ám a választásokban alul maradt, és inkább elhagyta az országot. Bécsben feltalálta a levelezőlapot, viszont ötletének megvalósításához nem tudott kellő támogatást szerezni. Akint az egymást követő sikertelenségei végül a halálba kergették, Triesztben mérget vett be.3
Zsidó, püspök, akadémiai főtitkár stb.
Számos érdekes konstellációban lehetne a három dolgot taglalni, de különösen figyelemre méltó, amikor ezek egy azon valakit határoznak meg, mégpedig Fraknói Vilmost (szül.: Frankl, 1843–1924), az ürményi (Mojmírovce, Szlovákia) uradalmi orvos egyetlen fiát. Frankóit 1865-ben szenteltek pappá, 1870-ben választották az Akadémia leve-
lező tagjának, minek egy ideig főtitkára, sőt másodelnöke is volt. 1875-től a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának (ma: Országos Széchényi Könyvár) őre, vagyis igazgatója volt, 1892-ben pedig arbei címzetes püspök lett.
Bár Fraknói életrajzai általában említik, hogy a püspök zsidó származású, jellemzően mégis olyan szövegkörnyezetben, amelyben az kap hangsúlyt, hogy már az apja, Frankl Sándor is kikeresztelkedett. Az állítás ugyan igaz, ám csak a történet másik felével kaphatunk teljes képet, ami természetesen Fraknói édesanyjával, Grestl Johannával áll össze egy egésszé. Grestl asszony pedig soha nem hagyta el a zsidó hitét. Teste ma is az ürményi zsidó temetőben porlad, ahol sírját Lichtenstern Vilmos (Zeév Wolf, 1854–1921) ottani főrabbi gondozta, aki nem mellesleg a híres Reich Jákov Koppel (1838–1929) budapesti orthodox főrabbi veje volt.4 Lichtenstern főrabbinak Fraknói püspök juttatott rendszeres adományokat, hogy tartsák jó karban édesanyja sírját – megemlítendő, hogy az ürményi zsidó néphit úgy tartotta, hogy Frankl doktor is a zsidó temetőben fekszik, viszont a családot kutató Mártonvölgyi László (szül.: Martinček, 1910–1984) helytörténész egyáltalán nem találta Fraknói apjának sírját sem itt, sem máshol.5
Goldziher temetése
Az Akadémia és a magyar zsidóság egyik leismertebb tagja Goldziher Ignác (1850–1921) orientalista, a Pesti Izraelita Hitközség titkára lehet. A Székesfehérváron született csodagyerek 16 éves volt, amikor Vámbéry Ármin (szül.: Wamberger Hermann, 1832–1913) bemutatta Goldziher két kötetnyi török mesefordítását. Báró Eötvös József (1813–1871) kultuszminiszter jóvoltából Berlinbe került egyetemre, majd tanulmányait Lipcsében folytatta, ahol megismerkedett az egyiptológiával is, majd doktorátust szerzett. A bécsi udvari könyvtárban eltöltött idő után hosszabb terepgyakorlaton vett részt Damaszkuszban, majd az iszlám legnagyobb egyetemére került Kairóba. 22 évesen már egyetemi magántanár lett, de a rendes tanári kinevezéséig még 1894-ig várnia kellett, ezzel egy másik zsidó származású tudós, Szászy-Schwarz Gusztáv (1858–1920) jogász, az Akadémia levelező tagja két évvel megelőzte, viszont Goldziher lett a pesti egyetem első zsidó származású dékánja. Ballagi Aladár (1853–1928) történész, Ballagi Mór (szül.: Bloch Móric, 1815–1891) fia, Goldziher akadémiai társa és barátja az alábbiakban foglalta össze a nagy orientalistát:
„Tudósok között úgy érezte magát, mint a hal a vízben. Derűs kedélye s lelki fürgesége szinte lubickolt a neki való elementumban. Otthonán kívül jóformán mindig könyvtárakban, főleg az akadémiai és az egyetemi könyvtárban lakott. S mivel én is azt cselekedtem, rendszerint a könyvtárakban találkoztunk, ahol nem igen lehetett tőle szóhoz jutni. A tudomány csarnokaiban úgyszólván bugyborékolva tört ki belőle a sok ismeret, anekdota, irodalmi kuriózum.”6
Goldziher testét az Akadémia csarnokában ravatalozták fel. Ott mondta el Fischer Gyula (1860–1944) Dohány utcai főrabbi a búcsúbeszédét, mielőtt a tudós férfit örök nyugalomra helyezték a rákoskeresztúri központi izraelita temetőben. Az eseményről az alábbi tudósítást írták meg az Egyenlőség című zsidó hetilapban:
„Az Akadémia komor márvány oszlopcsarnoka mára gyászba öltözött. Az Akadémiának is súlyos gyásza van: tudós tagja fekszik a díszes kupolatető alatt. Az utcán fekete gyászkocsi áll, egyszerű és közönséges, akár a többi hitsorsosé, akik elköltöztek az örök hazába. A kapubejárat előtt két lovasrendőr posztol, büszke fekete lovon, mintha csak vigyázni akarnának Goldziher álmára. Az ajtóban feketéllik a tömeg: küldöttségek, cilinderes, fekete ruhába öltözött urak, de egyszerű, köznapi emberek is, akik az élet forgatagában megállottak itt egy pillanatra, hogy elmélyedjenek a múlandóságról. […]
A koporsó hatalmas szarkofágon áll, körülötte harminc gyertya fénye sárgállik és lobogva táncol a levegőbe. A koporsóra sűrű, sötét fátyolként, fekete terítő nehezedik. Alig lehet megmozdulni, annyian vannak a hódolók és tisztelők, akik eljuthattak ide… De mennyien vannak, akik nem voltak jelen és mégis szívvel-lélekkel búcsúztak a tudomány halottjától. Körös-körül diáksapkák tányéra tűnik fel: az egyetemi hallgatók Csaba- és Turul-szövetsége is eljött, hogy utolsó Isten-hozzádot mondjon tanítómesterüknek, nagyszerű oktatójuknak. […]
»Mindnyájunkat – mondta Fischer főrabbi – egy és ugyanaz az érzés kapcsol össze, bármennyire térjenek el a mi nézeteink, életfelfogásunk, gondolataink, érzéseink, elveink, egy érzés egyesít bennünket, az, amely azokból a kesergő szavakból zeng felénk, amelyet Dávid király Jóáb holtteteménél mondott: Valamennyien tudjátok, hogy Izraelnek egy fejedelme és egy nagyja költözött el a mi körünkből. A tudomány aranygyertyatartójában kialudt egy magasan lobogó láng, leesett onnan egy fáklya, amelynek fénye és melege kiáradt, túlzás nélkül mondhatjuk az egész világra. Ne várjátok tőlem, nagyfényű gyászoló gyülekezet, hogy méltassam néhány rövid szónak keretében Goldziher Ignác hatalmas egyéniségét, nem mindennapi jellemét, a közönséges mértéknél túlmagasló személyiségét, hogy méltassam az ő átfogó elméjét, az ő sugárzó tudományát, az ő nagy és minden ágazatra kiterjedő óriási műveltségét. Hiszen hol van az a keret, amelybe bele lehetne illeszteni az ő nagy, a kiválók között is legkiválóbb képét.«”7
Rabbiszülők gyermeke
1895-ben Goldziher és Szászy-Schwarz után a harmadik zsidó az egyetemi katedrán Marczali Henrik (szül.: Morgenstern, 1856–1940) történész volt.8 Marczali apja Marczali Mihály (szül.: Morgenstern, 1826–1889) a Somogy megyei Marcali főrabbija volt, anyai ágon pedig a Freyer Jakab Salamon újvidéki (Novi Sad, Szerbia), majd győri főrabbi unokája. Marczalit vallásos szellemben nevelték, de a kezdetektől fogva nyitottsággal a modern tudományok felé. A Morgenstern (1875-től Marczali) család felfogására jellemző, az az érdekes adalék, mellyel Kozma Andor (1861–1933) költő szolgált egy visszaemlékezésében. Kozma apja gyermekkorában Marcaliban volt szolgabíró, és egy ízben a rabbihoz őt is magával vitte látogatóba, ahol a környéken szinte egyedüli módon láthatott egy zongorát terebélyeskedni a nappaliban.9
Marczali a tudományos közvélemény figyelmét A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére című tanulmányával hívta fel magára 1875-ben, a további munkássága után pedig már öt év múlva egyetemi katedrát kínáltak neki, ám azt mégsem foglalhatta el, vagy mondhatnánk úgy is, hogy visszautasította, mégpedig az alábbi szavakkal: „Azt nem! Nem térek ki!” – ugyanis zsidó hitének elhagyása lett volna a feltétel, amit ő soha nem tett meg, inkább, mint magántanár kivárta a sorát a recepciós törvényig.10
Marczalit a rákoskeresztúri izraelita temető egyik díszparcellájában helyezték örök nyugalomra, melyet a pesti Hevra Kadisa ajándékozott az elhunyt tudósnak. Temetési beszédeiből Hevesi Simon (1868–1943) vezető főrabbiét és Lukinich Imre (1880–1950) történészét idézzük – utóbbi az Akadémia nevében búcsúzott kutatótársától.
„Ezzel a búcsúval – mondotta többek között a főrabbi – a tudomány és a történetíró személye iránt érzett mély tiszteletünknek akarunk kifejezést adni, aki hivatását magas erkölcsi szempontok szerint teljesítette, mert tudta, hogy a történelem csak akkor lehet az élet tanítómestere, ha az igazságot hirdeti. A történelmi igazságokra a nagy nemzeteknek azért van szükségük, mert nélkülük a hatalom csak mindenkinek mindenki elleni háborújává válik, a kicsinyeknek azonban azért, mert az igazság megismeréséből fakad a szellem, amely mindennél erősebb a földön. Marczali Henrik a történelmi igazságok kutatásának szentelte egész életét, nem szépített semmit, de nem is tartozott azok közé, akik az emberi önzést és egyéni érdeket tartják a történelem legfőbb mozgatóerejének.
A megdicsőült – így fejezte be beszédét Hevesi Simon főrabbi – az igazság kutatója lévén, igazi tanítómestere volt az életnek és nemzetének, amelynek szent földje adjon neki örök nyugalmat. […]
Marczali Henrik emlékére – mondotta Lukinich – a magyar tudományos világ képzeletében úgy fog megmaradni, mint aki hosszú életpályáját hatalmas munkával töltötte el s széles körű történetírói munkásságával a legolvasottabb történetírók sorába emelkedett. Művei nemcsak rekonstruktívak, de serkentőek is a nemzeti életre. A magyar tudományosság sohasem fogja nélkülözhetni az Árpádok koráról és a 18. századról írt műveit és azoknak magas rendű történelmi fölfogását, nagy optimizmusa pedig, amellyel a nemzet jövőjét nézte, erős serkentője marad a nemzeti életnek.”11
Akadémikus rabbik
A Magyar Tudományos Akadémiának nem volt rabbi(ként praktizáló) tagja, viszont időről időre kapcsolatba került rabbikkal. 1899-ben például külső tagjává választotta Stein Lajos (Ludwig Stein, 1859–1930) filozófust. Stein egy kis Borsod megyei faluban, Erdőbényén született, majd pápai és sárospataki tanulmányai után Németországba került. Hallében filozófiai doktorátust szerzett, de elvégezte a berlini rabbiszemináriumot és 1881–1883 között rabbiként is működött ott. 1891-től a berlini egyetem bölcseleti professzora lett, a Nord und Süd című társadalomtudományi folyóiratot és az Archiv für systematische Philosophlet szerkesztette.12
Stein, bár korán külföldre szakadt, kapcsolatát szülőföldjével nem szakította meg, berlini otthona mindig nyitva állt a magyar vendégek előtt és évente ő is hazalátogatott, legalábbis 1920-ig, akkor viszont felhagyott korábbi szokásával, és közölte az éppen nála járó Klebelsberg Kuno (1875–1932) gróffal, későbbi közoktatásügyi miniszterrel, hogy „addig nem lépi át a határt, amíg a tanszabadság gúzsba van kötve és a magyar zsidó ifjúság nem tanulhat akadálytalanul az egyetemeken”.13 Ám sajnos a numerus clausus törvényére még egy világhírű akadémikusnak sem volt befolyása.
Az Akadémia látókörébe került Pollák Miksa (1868–1944) is, 1894-től soproni status quo ante (1929-től neológ) főrabbi, akinek 1904-ben a Magyar Tudományos Akadémia vállalta az Arany János és a Biblia című könyvének kiadását. A munkát az irodalomtörténeti bizottság nevében Szilády Áron (1837–1922) és Baksay Sándor (1832–1915) református lelkészek, akadémikusok írtak bírálatot, miben azt vallották, hogy az Arany-irodalom hézagpótló műve, melynek díszévé fog válni.14
Hosszú még a sor
Kétrészes összeállításunk nem hivatott teljes képet adni a Magyar Tudományos Akadémia és a hazai zsidók kapcsolatának minden szegmenséről, akár csak azokról a zsidó származású, vallású tagjairól sem, akikkel a sort folytatni kéne: Hirschler Ignác (1823–1891) szemész, Bánóczi József (szül.: Weisz, 1849–1926), Korányi Frigyes (szül.: Kornfeld, 1827–1913) belgyógyász, Acsády Ignác (szül.: Adler, 1845–1906) történész, Kúnos Ignác (szül.: Lusztig, 1860–1945) nyelvész, Angyal Dávid (szül.: Engel, 1857–1943), Bánki Donát (szül.: Lőwinger, 1859–1922) gépészmérnök stb. stb. – hogy csak az ismertebb neveket említsük. Önálló felfedezésre invitálja cikkünk azokat, akik bővebben el szeretnének merülni a témában, ők kezdetnek üssék fel az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon 17. oldalát, majd cikázzanak tovább a könyvek vagy az internet világában.
1 Ziltz rabbi neve az előző cikkben sajtóhibásan szerepelt.; 2 „A Tudományos Akadémia és a magyar zsidóság”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 43. szám, 10. old.; 3 „Történelmi naptár – Január 31. – 1830. Akin Károly”, Egyenlőség, 1900. 19. évf. 4. szám, 4. old.; 4 „Hirek – Elhunyt rabbik”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 12. szám, 11. old.; 5 „Fraknói püspök zsidó édesapja”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 40. szám, 9. old.; 6 Ballagi Aladár, „Emlékezés Goldziher Ignáczra”, Vasárnapi Ujság, 1921. 68. évf. 23. szám, 269. old.; 7 „Az Akadémiában”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 46. szám, 9. old.; 8 H. S., „A harmadik”, Egyenlőség, 1895. 14. évf. 11. szám, 6. old.; 9 „Zsidó vonatkozások Marczali Henrik életéből”, A Magyar Zsidók Lapja, 1940. 2. évf. 31. szám, 2. old.; 10 Uo.; 11 „Marczali Henrik temetése”, A Magyar Zsidók Lapja, 1940. 2. évf. 30. szám, 4. old.; 12 Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon, Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 805. old.; 13 „Hirek – Stein Lajos dr. hetven éves”, Egyenlőség, 1929. 50. évf. 6. szám, 14. old.; 14 „Hirek – Arany János és a Biblia”, Egyenlőség, 1904. 23. évf. 9. szám, 7. old.; 15 Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.014; 16 Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.086