Az utóbbi hetekben indulatoktól sem mentes vita kavarta fel a zsidó közvéleményt a vörös terrorral kapcsolatos viszonyról. A Mazsihisz egyik rabbija szerint helytelen a vörös terror áldozataival azonosulni, mert úgy tűnhet, mintha a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetőit tagadnánk meg. Mások szerint épp ellenkezőleg: az identitásukat megélő áldozatokkal és nem a zsidó vallást megtagadó tettesekkel kell közösséget vállalnunk. Megint mások Köves Slomó rabbi azon kijelentését bírálták, amely szerint Isten nélkül nincs erkölcs. Interjúnkban erkölcsről, történelemről és Istenről kérdeztük a vezető rabbit.

 

A napokban azt nyilatkozta, hogy a Tanácsköztársaság volt az első olyan terror-rezsim, amely isten-tagadáson alapult és ezzel az egyén személyes felelősségét és magát az erkölcs alappilléreit rombolta le. Egy kicsit úgy hangzik ez, mintha a kommunizmus bűneit ilyen módon kihangsúlyozva a 20. század más ideológiáit akarná felmenteni.

 

Szó nincs erről. Épp ellenkezőleg. A Tanácsköztársaság és az úgynevezett vörös terror áldozatainak megemlékezésére készülve azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen van-e olyan egyedi jellemzője ennek a 133 napos diktatúrának, amely egyáltalán emlékezésre érdemessé teszi, annak dacára, hogy ha szimplán az áldozatok számát vesszük figyelembe, akkor sajnos a mintegy 600 civil áldozat nem kiemelkedő a 20. században. A kommünt követő fehér terrornak nagyjából 5000 áldozata volt, az I. és II. világháborúról nem is beszélve, ahol sajnos milliós a nagyságrend.

 

És mire jutott?

 

Ahogy beszédemben is elmondtam, az emlékezés nem mindig számtani kérdés. Egy történelmi esemény nem mindig az áldozatok vagy érintettek számától válik katartikussá, vagy sorsfordítóvá. A vörös terror attól különleges, hogy a terror, mint deklarált politikai eszköz nem egy háborús esemény részeként, nem egy reakcióként, hanem – a magyar történelemben először – egy kollektivista, utópisztikus politikai ideológia vállalt eszközeként jelent meg a történelem színpadán. Ennek a kollektivista ideológiának, a marxizmusnak, alappilére volt az isten-tagadás és ez teremtetett létjogosultságot a politikai cél, az osztályegyenlőség erőszakkal és emberi életek árán történő tudatos eléréséhez.

 

Hogy érti azt, hogy a terror „deklarált politikai eszköz” volt a Tanácsköztársaságban?

 

A bolsevik forradalmat vezető népbiztosok többször deklaráltan kifejezték, hogy a terror az osztályharc legitim eszköze. Idézzek egy pár ilyet? „Mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! […] Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” (Vörös Újság, 1919 nov. 11.) „Aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, […] az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk…” (Népszava, 1919 április 23.)

 

Az előbb említett idézetek részben zsidó származású kommunistáktól származnak. Nem gondolja, hogy amikor a pár hete a Parlament melletti újraavatott emlékművet a ’30-as években először felállították, a vörös terror áldozataira való emlékezésnek volt egy antiszemita stichje?

 

A vörös terror áldozatainak kb. 5-10 százaléka volt zsidó. A Tanácsköztársaság vezetőinek és a terrort vezető lenin-fiúknak egyesek szerint 60 százaléka volt zsidó származású. Ugyanakkor ezek az emberek deklaráltan megtagadták zsidóságukat. Szemben az áldozatokkal, akik többnyire megélték a zsidó identitásukat. Ennek dacára, a Horthy-éra propagandája a Tanácsköztársaságot következetesen „zsidó terrornak” állította be. Elsősorban azért, hogy így teremtsen erkölcsi hivatkozást a saját antiszemita politikájának és felmentést a fehér terror bűneinek.

 

Hát akkor mégis csak van egy rossz hangulata annak, ha egy rabbi részt vesz egy ilyen emlékmű újjáavatásán!?

 

Őszintén szólva az emlékmű nem tartozik a személyes ízlésvilágomhoz. Ugyanakkor, ha restaurációjának keretei közt, a többi történelmi egyház képviselői mellett a zsidó hitközséget is meghívják egy áldás mondására, akkor azzal – elnézést a leegyszerűsítésért – tulajdonképpen lehetőséget kapunk, hogy a többségi társadalom ne a tettesekkel, hanem az áldozatokkal azonosítsa a zsidóságot, vagy még inkább: megértse, hogy a vörös terror nem egy etnikai, hanem egy ideológiai kérdés volt. A magyar társadalom évszázados megosztottsága valószínűleg nem feloldható, de a zsidó közösségnek elemi érdeke, hogy ennek a megosztottságnak a szereposztásából kivonja magát.

 

Visszatérve az ideológiákhoz. Gyakori hivatkozás vallási vezetők részéről, hogy „Isten nélkül nincs erkölcs”, és ilyenkor általában a közismerten egyaránt isten-tagadó marxista és náci totalitárius rendszerek pusztítására hivatkoznak. Ugyanakkor a 20. század diktatúráit megelőző pár száz vagy ezer év sem volt olyan emberséges. Elég a keresztes hadjáratokra, a vallásháborúkra, vagy az éppen napjainkba folyó világméretű dzsihádra gondolni. Ezek mind-mind Istenre hivatkozva pusztítanak!

 

A probléma valóban nem önmagában az isten-tagadással, hanem a földi megváltást ígérő utópisztikus politikával van. Ha egy politikai ideológia – akár Istenre, akár egy istentagadó ideológiára – alapozva, földi, társadalomszervezési, politikai eszközökkel elérhető utópiát hirdet, akkor annak biztos, hogy pusztulás lesz a vége. Ezt hirdették a kommunisták, a nácik és bizonyos értelemben a keresztesek is. A zsidóság tanítása talán éppen ebben a mondásban foglalható össze a legjobban: „Nem a te feladatot a munka bevégzése, de nem is vonhatod ki magad alóla.” (Atyák 2:16.). Az ember feladata a világot jobbá tenni, de mindig tudnia kell, hogy Isten az, aki a „munkát bevégzi”. A végső jóért imádkoznunk kell és tennünk kell érte, de nem szabad olyan önteltnek lennünk, hogy azt gondoljuk, csakis rajtunk múlik és ezért tűzzel-vassal kell kikényszerítenünk.

 

De hát akkor mégsem az isten-tagadás a pusztító rendszerek alapja? Istenre hivatkozó és istent-tagadó egyaránt lehetnek utópisztikusak és ilyen módon pusztítók?

 

Ez kétségtelen. Ugyanakkor a kérdés mégsem ilyen egyszerű. Én ugyanis éppen azt állítom, hogy az utópisztikus politikai rendszerek egyetlen hatékony ellensúlya az egyéni erkölcsi felelősség, ennek pedig csakis a felfoghatatlan abszolútum tud megingathatatlan hivatkozást teremteni. Minden politikai rendszer valamilyen mértékben földi eszközökkel elérhető utópiát hirdet, hiszen ez a politika lényege. Ugyanakkor mindig ott kell hogy legyen a társadalomtól, rendszerektől, politikától független egyén, aki tudja, hogy utópiát a tökéletlen földön nem lehet elérni, és az emberi lét kiteljesedését egyedül egy metafizikai megüdvözülés teljesítheti ki. Ez a gondolat ott áll majd fékként a politika evilági megváltást hirdető utópiájával szemben.

 

Miért állítja, hogy Isten nélkül nincs erkölcs?

 

Erkölcs alatt azt a független értékrendszert értjük, amely nem „hasznos és haszontalan”, „kellemes és kellemetlen” prioritásokra, hanem a „helyes és helytelen, igazságos és igazságtalan” független értékrendszerére hivatkozik. Ez a hivatkozás pedig csakis a transzcendensre tud hagyatkozni. Hiszen, ha nincs egy független alaptétel, akkor minden a személyes benyomás és személyes érdek függvénye, akkor pedig nem beszélhetünk univerzálisan helyesről és helytelenről, hiszen minden értékítélet szubjektív.

 

Csak nem azt akarja mondani, hogy kizárólag a vallásos ember lehet erkölcsös?

 

Nem az emberről, hanem az elvről beszélünk. Emberek viselkedhetnek erkölcsösen vagy erkölcstelenül, függetlenül attól, hogy istenhívők vagy isten-tagadók, hiszen a viselkedésünket a mindennapok szintjén sokkal inkább befolyásolja neveltetésünk és a kulturális civilizációnk, sok száz (talán ezer) évvel ezelőtt felállított értékrendszerünk, amely alapjában véve a transzcendens létébe vetett meggyőződésen nyugszik, még akkor is ha személyes hitünk éppen az ateizmus, Isten tagadása.

Ugyanakkor egy istenhívőt, azaz a metafizikaival személyes egyéni viszonyrendszert fenntartó embert, sokkal nehezebb lesz a világi hatalom utópisztikus törekvéseinek legitimitásáról meggyőzni, hiszen óhatatlanul felteszi magának a kérdést: „Hát nem az Örökkévaló dolga Isten országát elhozni, az enyém pedig, hogy személyesen megtegyem, ami tőlem telik”?

 

És mi a helyzet a lelkiismerettel? Lelkiismeretünkben nincs születésünktől fogva erkölcsi késztetés?

 

Ha nem is mindig következetesen, de kétségtelenül van. És éppen ez a megmagyarázhatatlan belső erkölcsi késztetés – ahogy Kant fogalmaz, „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem” – az maga, ami a transzcendens (isteni) bizonyítéka. A haszid filozófia ezt nagyon hasonlóan fogalmazza meg: mindannyiunkban van egy isteni lélek, amely ha tudat alatt is, de a helyest és az igazságost keresi, Isten iránt vágyakozik. Ezért van bennünk egy megmagyarázhatatlan erkölcsi késztetés.

 

Hogyan kapcsolódik az egyéni személyes felelősség az erkölcs kérdéshez?

 

A Judaizmus talán két legkorszakalkotóbb állítása 3000 évvel ezelőtt az egyén felszabadítása és a földi-égi hatalom szétválasztása volt. A Tóra ember-teremtés története, az egyedi isteni-képmás, isteni lehelettel való életre keltése megteremtette azt a fogalmat, amit ma feltételek nélküli emberi méltóságnak neveznék, és ezzel egyben megteremtette az egyes ember személyes autonómiáját. Azt hirdette, hogy Ádámhoz hasonlóan az emberi lét önmagában, mint isteni teremtés, értékes. Az emberi cselekvésnek önmagában – társadalmi konstrukció nélkül – erkölcsi súlya van (tiltott fa gyümölcsének története), és ezzel egyszerre helyezte a cselekvés letéteményét az egyén kezébe és korlátozta mindenfajta földi hatalom autoritását. A kommunista ideológia pedig éppen ezt csorbította. A marxizmus, mint egy antropológia nélküli filozófia, ideológiai alapon vonta meg az egyén értékét. Mindent a társadalmi konstrukció keretei között értékelt és ezzel az isten-tagadással együtt erodálta az egyén személyes erkölcsi felelősségét.

 

Juhász Vali

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 125. szám – 2019. december 2.

 

Megszakítás