„Nagybaczoni Nagy Vilmos: Melyik század ez?
Munkaszolgálatos: Alázatosan jelentem, ez a XX. század."

A világ jelentős részének, ha egyáltalán hallottak róla, a Don-kanyar csak egy földrajzi név. Magyarországon egyet jelent az értelmetlen pusztulással.

 

A mai napig nem tudhatjuk, pontosan hány ember pusztult el a szovjet csapatokkal vívott elkeseredett és egyenlőtlen küzdelemben. Szakértők 95 és 145 ezer közé teszik az elesettek és fogságba esettek számát. A 2. magyar hadsereg közel kétszázezer katonája elégtelen fegyverzettel és ruházattal felszerelve, folyamatos élelmiszerhiánnyal küzdve harcolt: az elesettek között rengetegen a fagy vagy az éhezés áldozatai lettek.

Ám voltak olyanok, akiknek az élete még annyit sem ért, mint társaiké. Ötvenezer munkaszolgálatost túlnyomó többségükben zsidókat, vezényeltek a Don-kanyarhoz: ők fegyver nélkül, civil ruhában járták meg a poklot. Őrájuk nem csak az ellenséges katonák vadásztak, nem csak a fagy-vagy éhhalál és a pusztító betegségek jelentettek veszélyt: feletteseik és az egyszerű katonák is gondolkodás nélkül gyilkolták le őket barbár kegyetlenséggel. Közülük alig 5-6 ezren élték túl a Don-kanyart: társaik embertelen körülmények között pusztultak el, és alusszák örök álmukat jeltelen tömegsírokban Ukrajna és Oroszország hómezői alatt.

 

Az utókor hangja

                                                                                             

A hetvenedik évforduló alkalmából több helyen is megemlékeztek a hősi halált haltakról.  A Holokauszt emlékközpontban tartott megemlékezésen Hende Csaba honvédelmi miniszter avatta fel azt az emléktáblát, amit a mártírhalált halt munkaszolgálatosok emlékére állított a Honvédelmi Minisztérium, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete, valamint az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség. A miniszter emlékező beszédében idézte fel az alcímben is szereplő keserű viccet, majd kihangsúlyozta, hogy meg kell ismernünk a múltat és szembe kell néznünk a magyar állam felelősségével: „Meg kell ismerni a történelmet és a magyar állam felelősségét ez ügyben, hiszen az nem védte meg polgárait, emberi méltóságukban megalázta őket, és része volt abban, hogy százezrek életét elvegyék egy ordas eszme nevében. Emlékeznünk kell, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Nem tűrhetjük többet el az emberi méltóság csorbítását. Szembe kell szállnunk a gyűlölettel, a kirekesztéssel.”

 

Köves Slomó, tábori főrabbi beszédében szembeállította egymással az 1848-as forradalomban és szabadságharcban hősiesen harcoló zsidókat azzal az embertelenséggel, ahogyan a II. világháború idején bántak a magyar katonák a munkaszolgálatosokkal. A két eseményt a nemzet születéseként és halálaként jellemezve így fogalmazott: „Mindkét időszak a nemzet nagy kihívása volt. Szorulthelyzet, próbatétel, küzdelem. De a próbára adott válasz, merőben eltért egymástól. Az egyik próbatétel egymás felé fordította a nemzet-közösség tagjait, a másikat viszont az egymás ellen fordulás, a kirekesztés, a jogfosztás jellemezte… Mert az a nemzet, az a közösség, mely tagjait, faji, származási alapon jó és rossz, érdemes és érdemtelen polgárokra, fegyveres és lapátos honvédőkre, sőt emberekre és állatokra osztja, nos, az ilyen közösség, halálra van ítélve.”

Napjaink belpolitikai viszályaira utalva az Örökkévaló segítségét kérte: „Ma, amikor egy szabad – de megint csak sok próbatétel előtt álló – országban élünk, segíts hogy a múlt tapasztalataiból merítve felismerjük a támadó autoimmunt, és ne hagyjuk terjeszkedni. Ne hagyjuk, hogy ez a betegség jó és rossz polgárokra, megbízható és kockázatot jelentő nemzetiségűekre, emberekre és állatokra osszon bennünket. Szívek ismerője, tudjuk a felelősség mindig a miénk, csak arra kérünk, adj erőt ehhez a felelősséghez!”

 

 

Az embermentők

 

A Don-kanyar borzalmainak megidézése mellett megemlékeztek azokról az ismert és névtelen hősökről, akik emberek maradtak az embertelenségben, akik sokszor életük kockáztatásával mentették a pusztulásra ítélteket. Ők azok, akik lehetőségeikhez mérten mindent megtettek, hogy legalább csökkentsék a katonák és a munkaszolgálatosok kínjait.

Lebovits Imre, a Holocaust Közalapítvány elnöke átadta Hende Csabának Almásy Tibor főhadnagy arcképét, aki életét kockáztatva 500 zsidót és szökött katonát bújtatott, majd felhívta a figyelmet a mostanában kultikus figuraként szereplő és hősként tisztelt Horthy Miklós, valamint a szintén rehabilitált Jány Gusztáv parancsnok eltagadhatatlan felelősségére, amelynek egyenes következménye volt a 2. magyar hadsereg és a melléjük kirendelt munkaszolgálatosok pusztulása.

A megemlékezők között volt Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója és Sessler György, Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének elnöke is. Beszéde végén Köves rabbi Dávid király vigasztaló zsoltárát idézte, majd elmondta a halottakért mondandó káddis imát a Don-kanyar áldozataiért, külön megemlékezve családjának tagjaira, „akik a doni aknamezőkön adták vissza lelküket a Mindenhatónak”

 

Fotó:MTI

Megszakítás