Az óbudai közösség egyik legrégebbi, egyben legaktívabb tagja, Klein Péter hetekkel ezelőtt emlékezetes és mély tanulságot hordozó beszédet mondott a zsinagógában jelenlevők előtt. Az általa elmondottak a hallgatóság nagy részében máig ható nyomot hagytak, ezért úgy döntöttünk, megkérjük Pétert, hogy a múlt század legnagyobb tragédiájával átitatott, mégis az örök újrakezdés üzenetét hordozó családi történetének kisebb körben már megosztott epizódjait tárja olvasóink elé.
„Számos sorstársukhoz hasonlóan az én két nagypapámat is munkaszolgálatra vitték. Az anyai nagypapám, az 1906-ban született Werner András a felesége, Weisz Magda mellett két gyermeket – az 1933-ban született Juditot és a két évvel fiatalabb Pétert – hagyott otthon, az apai oldalról származó nagypapám, Klein Géza (szül. 1902-ben) a feleségének és három gyermekének, Ágotának (szül. 1930-ban), Magdának (szül. 1932-ben), illetve Miklósnak (szül. 1933-ban) kényszerült búcsút inteni. Egyikük sem látta többé a szeretteit. A két család otthon maradt tagjait ugyanis kisvártatva szintén elhurcolták, és nem is tértek vissza a Vészkorszak poklából.
A családi emlékezet két levelet is megőrzött, amelyekből az éppen munkaszolgálaton levő férfiak az utolsó hírekről értesülhettek az otthoniakkal kapcsolatosan. Anyai nagyapámnak egy volt alkalmazottja üzent Ukrajnába, aki rövid írásában így fogalmazott: „Magda és a gyerekek elutaztak, az öregek szintén.” Ma már tudjuk, hogy Békéscsabáról Auschwitzba vezetett az útjuk. Apai nagyapámnak felesége, Klein Gézáné Rózsa küldött levelet, amelyben röviddel azelőtt, hogy a gyerekekkel együtt elvitték volna, részletesen felsorolta, a családi vagyon különböző részeit mely szomszédok gondjaira bízta. A levelet a nagyapám megkapta, és amikor Dachaut, Mauthausent és Gunskirchent megjárva végre hazatérhetett, a szerettei elvesztése miatti kínzó fájdalom mellett az egykori közös élet színhelyére, Hodoscsépányra visszautazva azzal is szembesülnie kellett, hogy a levélben megjelölt szomszédok egyike sem emlékszik a számára megőrzésre átadott „állítólagos” vagyontárgyakra.
Ez alapján azt kell gondoljam, hogy Török Ferenc a mozikban futó, aktuális filmje, az 1945 hű képet fest a hazatérőket fogadó egykori állapotokról. Erős a gyanúm, hogy a falu lakóinak jelentős része jó előre készült a nagyapám és a többi zsidó elhurcolására. Mind jobban a magukénak érezték a látszólag gazdátlanná vált vagyontárgyakat, abban bízva, hogy jogos tulajdonosaik úgysem térnek vissza többé. Ám ha ez esetenként mégis megtörtént, mindent tagadtak. Így történt ez a nagyapámmal is, akinek a számára legfontosabbak mellett az összes értéke is odaveszett.
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a szörnyű tragédiák után mindkét nagyapám ismét talpra állt. Újra nősültek, gyermekeik is születtek, az én szüleim, és a nyolcvanas életéveikben bekövetkezett halálukig – a tragédia mérhetetlen fájdalmával együtt élve – hatalmas lelkierővel járták végig az élet állomásait. Az odaveszett gyerekek neveit viseljük egyébként polgári nevünkben Judittal, a testvéremmel. Nekem a második nevem Miklós, Judité Ágota, egyedül az ötödik gyerek, Magda nevét nem viseli a ma élők közül senki.
Meggyőződésem, hogy a családunk története is fontos figyelmeztetés arra nézve, hogy vannak határok, amelyeket semmilyen körülmények között nem szabad átlépni, sem hagyni, hogy mások átlépjék azokat. Az akkor történtek rávilágítanak arra, hogy mi történhet akkor, ha egy népet a teljes méltóságától megfosztanak, lelkileg, szellemileg megtörik, míg végül képtelenné nem válik az ellenállásra.
A múlt század két egymást követő totalitárius rendszere először fizikailag tört a zsidóság megsemmisítésére, majd szellemileg próbálta meg ellehetetleníteni, elvágni saját spirituális gyökereitől. Ez utóbbi szintén óriási probléma és hatalmas veszély is egyben. Ezért hangsúlyozzák a zsidóság tanításai, hogy amikor fizikai veszélyekkel kell szembenéznünk, van helye a diplomáciának, ám ha a szellemi gyöngítésünkre, pusztításunkra törnek, azonnal fel kell vennünk a harcot a hagyományunk védelmében!”
