Három év borzalma képekben – A lodzi gettó a Fortepanon

Több mint 150, részben színes fotó került fel a Fortepan oldalára, a holokauszt második legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló gettójának, a lodzi gettó nyomorúságos mindennapjairól. A képek publikálása kapcsán a gettó történetét foglaltuk össze.

A náci Németország 1939. szeptember 8-án foglalta el a lengyelországi Lodz (Łódź) városát, melyet Karl Litzmann (1850–1936) első világháborús tábornok után Litzmannstadt-ra kereszteltek át; Litzmann 1914-ben győzedelmes csatát vívott a városban, később pedig a Sturmabteilung rohamosztag és a náci párt tagja lett.

 A régi és az újabb zsidó temető is a gettó része volt, így Izrael Kalman Poznański textilmágnás mauzóleuma is

A megszálláskor a lakosság mintegy harmada, több mint 230 ezer ember volt zsidó vallású. A gettó felállítását 1939 decemberében elhatározták el, a megvalósítását pedig tavasszal végezték el. A közbenső időben a zsidó lakosság körülbelül negyedének sikerült elmenekülnie a városból. A nácik, azért hogy „meggyorsítsák” a gettósítást, 1940. március 5–7. között („véres csütörtök”) vérfürdőt rendeztek – mintegy háromszázötven embert lőttek agyon a lakásaikban. Ezek után végül május 1-jén zárták le a lodzi gettót, az ide kényszerítettek létszáma mintegy százhatvannégyezer fő volt. A következő évben még mintegy negyvenezer zsidót hurcoltak Lodzba szerte Nyugat- és Közép-Európából, így Hamburgból, Berlinből, Düsseldorfból, Kölnből, Frankfurtból, Luxenburgból, Prágából és Bécsből, utóbbi helyről mintegy ötezer főnyi burgenlandi roma embert is. Volt idő, amikor a négy négyzetkilométer területű lodzi gettó összlétszáma elérte a kétszázezer (!) főt is.

Piaci kép a lodzi gettóból

A gettóba kényszerítettek élete teljes mértékben a náciktól függött, gyakorlatilag nem volt „kiskapu”, melyen keresztül javíthattak volna az életkörülményeiken, vagy esetleg megszökhettek volna. A külvilággal még ha érintkezni is tudtak volna, fizetésképtelenek voltak, hiszen egy úgynevezett gettópénzt használtak a fadeszkákon belül. Maradék értéktárgyaikat szintén gettópénzre cserélték, hogy némi élelemhez juthassanak, ez pedig segítette azt a folyamatot, hogy az elpusztítás előtt álló emberektől mindent elrabolhassanak…

A gettó szigorúan őrzött és zárt volt, melynek az egyetlen kapcsolata a külvilággal három fahíd volt, amely egy villamos vonalpályája és egy főutca fölött ívelt át, így kötve össze a gettó három részletét. Többek végső elkeseredésükben ezekről a hidakról vetették le magukat, de olyan is előfordult, hogy a náci katonák heccből lövöldöztek a hídon átkelőkre.

Ortodox zsidó szabó

A zsidók vezetőjéül, az Ältestenrat („Öregek tanácsa”) élére a 62 éves Chaim Mordechaj Rumkowskit (1877–1944) választották, aki közvetlen kapcsolatban volt a náci gettóaminisztráció vezetőjével, Hans Biebow-val (1902–1947). A zsidó vezető meglehetősen népszerűtlen volt, sokan gúnyosan csak „Chájim király”-nak hívták, miután a gettóban gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Rumkowski jelmondata „Az egyetlen utunk a munka” volt, mely számos épület falára fel volt festve német és jiddis nyelven egyaránt. Az értelme pedig a zsidó vezetőnek abbéli felfogásában rejlett, miszerint csak akkor maradhatnak életben, ha dolgoznak. Ezek alapján az emberek napi 12 órákat dolgoztak, miközben a túléléshez szükséges tápanyagbevitelnek körülbelül a felét, csupán 700–900 kalóriát kapták. Összesen mintegy negyvennégyezer-nyolcszáz embert halt éhen vagy halt bele valamilyen fertőződésbe.

 Egyenruhakészítők munka közben

A gettóban több, mint 100 üzem működött, melyekben a legkülönbözőbb dolgokat készítették, az egyenruháktól kezdve a nyergekig, az elsődleges felvásárló a Wehrmacht volt, a fizetség pedig némi élelem és gyógyszer. Mindeközben a nácik több millió márka támogatást loptak el az itt nyomorgóktól: az 1941-es gettóigazgatás zárszámadása 12, az 1942-es pedig 10 millió külföldről érkező segélyt könyvelt el magának…

Habár a holokauszt második legnagyobb gettója gazdasági értelemben „hasznosnak” bizonyult a náciknak, ettől függetlenül megkezdték a „haszontalan” elemek likvidálását: 1941. július 29-én  a gettókórházak pszichiátriai betegeit deportálták a Chełmno-i (Kulmhof-i) haláltáborba, ahol a következő években folyamatosan gázosították el a lodzi gettóban szenvedőket. Bár a gettólakók és elvileg Rumkowski sem tudták, hogy mi lesz a deportáltak sorsa, miután azok csomagjai „(újra)hasznosítás” gyanánt rendszeresen visszaérkezett a gettóba, így idővel rájöttek a szörnyű igazságra. A felismerés után Rumkowski jelmondatának erőssége meghatványozódott, hiszen úgy tűnt, hogy csak a munkaképeseknek van maradása.

Rumkowski jelmondta a falon

Ha a borzalmakkal teli napok között lehet osztályozni, akkor azokból az egyik legszörnyűbb minden bizonnyal 1942. szeptember 4-e volt, amikor Rumkowski bejelentette a nácik legújabb követelését, miszerint húszezer gyermeket és idős embert akarnak deportálni:

„Borzalmas csapás érte gettónkat. A legdrágább kincsünktől akarnak minket megfosztani, a gyerekeket és az öregeket akarják. Nekem soha nem lehetett saját gyermekem, és ezért legszebb éveimet a gyerekeknek szenteltem. Szívvel, lélekkel a gyerekekért éltem, munkálkodtam [1925–1939 között ő volt a zsidó árvaház vezetője – Cs. V.]. A legborzasztóbb álmaimban se gondoltam arra, hogy valaha is saját kezemmel kell majd őket feláldozni. Testvéreim, öregségemre avval a szörnyű kéréssel kell hozzátok könyörögve fordulnom, hogy adjátok nekem őket. Anyák és apák adjátok ide gyermekeiteket!”

Gyermekek ételért állnak sorban a lodzi gettóban

A lodzi gettó végső felszámolását 1944 nyarán kezdték meg, az utolsó transzport, melyben Rumkowski is ott volt, már nem Chełmnoba, hanem Auschwitz-Birkenauba érkezett, ahol a zsidó vezetőt állítólag a lodziak verték agyon, amiért így kiszolgáltatta őket a németeknek. Hannah Arendt (1906–1975) filozófus szerint minden bizonnyal Rumkowski volt a leginkább elítélhető zsidó vezető a holokauszt idején.

Lodz város felszabadulásakor mindössze 877 zsidó túlélőt találtak. Összesen kevesebb, mint tízezer lodzi élte túl a holokausztot.

1962-ben egy ismeretlen N. N. monogrammú lodzi deportált naplóját találták meg Auschwitz mellett egy fazékba rejtve. A 354 oldalas héber nyelvű feljegyzésekből csupán 60 oldal volt olvasható, mely azonban éppen elég volt a nyomorúságos mindennapok bemutatásához. Az ismeretlen férfi beteg leányáért akart élni, ahogy írta: „érte akarok életben maradni, de vajon meg tudom-e mentei, ha élek is… Félek, hogy a karomban hal éhen”. Az élelmiszerek magas áráért ő is a zsidótanács tagjait vádolta, akik leírása szerint gondolkozás nélkül teljesítették a nácik minden parancsát.

A gettó történetéről szóló, dokumentum alapú könyv Steve Sem-Sandberg svéd író kutatásaira épül, mely magyarul 2014-ben jelent meg Azok a szegény Łódźiak címen.

1987-ben ennek a három éves lodzi szenvedéssorozatnak a képei kerültek egy bécsi antikváriumba. Walter Genewein (1901–1974) egy osztrák náci, a lodzi gettógazdaság vezetőjének fotósorozata volt ez, mely részben színes képekben örökítette meg a gettó és a környékének szenvedését. A történelmi jelentőségű fotók a frankfurti zsidó múzeumhoz kerültek, egy részük pedig már egy ideje keringett az interneten. Ezek közül most több mint 150 kép az egyik legnagyobb hazai online archívumban, a Fortepan oldalán is megtekinthető.

Álljanak ezek a képek a világ történelmének egyik legpusztítóbb és legtragikusabb fejezetének emlékére felkiáltójelként, hogy ilyen embertelenség ne történhessen meg többé!

A képekről szóló eredeti anyag és képválogatás ide kattintva érhető el.

 

 

Cseh Viktor

 

Források:

 

Fortepan

 

„Levelek a lodzi gettóból – Megtalálták egy ismeretlen deportált zsidó megrázó feljegyzéseit.”, Uj Élet, 1962. 18. évf. 6. szám, 4. o.

 

„Mérleg a nácik rablásairól”, Uj Élet, 1966. 22. évf. 7. szám, 4. o.

  • Küldés emailben