Az olajfát áldással, termékenységgel és egészséggel kapcsolatban több helyen említi a zsidó Biblia, a Tánách. A hozzá kapcsolódó gondolatkörbe beletartozik a jól meggyökerezettség képzete, az Izrael Földjén lakás (példa erre Izrael Állam címerén az olajág), valamint – az özönvíz története nyomán – a béke is. Mivel az olívaolajhoz a szellemi tisztaság elképzelése is társul, ezzel a folyadékkal kenték fel a főpapokat, valamint Izrael királyait és a Szentélyben használt eszközöket is, és ezt használták a Szentélyben álló menórában is – így kapcsolódik mostani témám Hanuka, a fény ünnepéhez.
Az Izraelben őshonos, évszázadokon át – akár ezer évig is – élő olajfa alacsony növésű, örökzöld fa, vastag, ezüstös, odvas törzse minél öregebb, annál csavarodottabb. A nemesített fa termése nagyobb, húsosabb, magasabb olajtartalmú, mint vadon növő társaié. Szövevényes gyökérzete mélyen lenyúlik a földbe, lehetővé téve a növény túlélését a forró és száraz izraeli nyarakon is, ugyanakkor jól tűri a hideget is és sokféle talajtípushoz képes alkalmazkodni. Nem csoda hát, ha bölcseink számtalanszor hasonlították a zsidó népet az olajfához. Gyökereinket mélyre eresztjük, évezredek tóratudásába és istenszolgálatába, és minden körülmények között túlélünk. Vannak, akik azt mondják, hogy az Édenkertben levő tudás fája olajfa volt.
Az olajfa termése a nyersen kifejezetten rossz, keserű ízű olajbogyó, mely kezdetben zöld, a tél során azonban lilásfeketére érik. A kétféle olajbogyó tehát nem két különböző fajta termése, hanem ugyanannak a gyümölcsnek kétféle érettségi állapotát képviseli. A kemény magot az olajban és A-vitaminban gazdag gyümölcshús veszi körül. Kétféle felhasználása létezik: vagy az olajat sajtolják ki belőle vagy különféle eljárásokkal savanyítják, pácolják és savanyúságként fogyasztják. Régebbi korokban elsősorban az előbbi felhasználási módja volt a leginkább közkeletű, és az olívaolajat nemcsak főzési, hanem világítási és gyógyítási célokra is használták. A Tórában, a prófétai könyvekben és az iratokban, vagyis a Tánáchban nem szerepel az olajbogyó élelemként, míg a belőle készült olívaolajról számtalan helyen esik szó. Az olajkereskedelem a Földközi-tenger medencéjének egyik legjelentősebb bevételi forrását jelentette. Az izraeli régészeti ásatásokon rendszeresen bukkannak kőből készült olajprésekre.
Az olajbogyó fontosságát mutatja, hogy bölcseink mértékegységet is neveztek el róla. A „kezájit” – vagyis olajbogyónyi mennyiség talmudi mértékegység. Pontos méretéről vita van a bölcsek és tóratudósok között, és vannak, akik szerint mennyiségét inkább űrmérték, mások szerint pedig inkább súly szerint kell meghatározni. Mindenesetre ez a minimálisan szükséges mennyiség ahhoz, hogy az elfogyasztott étel után utóáldást vagy asztali áldást kelljen mondani, illetve például széder este legalább ennyi maceszt meg kell ennünk egy ültő helyünkben ahhoz, hogy teljesítsük a kovásztalan kenyér fogyasztásának parancsolatát.
Az olajbogyó Izrael hét termésének egyike, vagyis különleges státusszal rendelkezik. Fogyasztása előtt „boré pri háec” – aki a fa gyümölcsét teremtette – áldást mondunk, ahogyan minden más, fán termő gyümölcs előtt, utána azonban a hét termés után mondott, különleges áldás következik. Az olajbogyó azért is különleges az áldások szempontjából, mert a hét termény tórai felsorolásában (ld. a keretben) közvetlen a második „erec” – föld (ti. Izrael földje) szó után van. Ezért, ha több termény van előttünk a hét gyümölcsből, akkor majdnem mindig az olajbogyóra mondunk először áldást – csak a búza előzheti meg, mivel az az első „erec” szó után áll.
Az olajfának kétféle virága van: az egyikben csupán porzó, a másikban porzó és bibe is található, utóbbiból lesz a termés, előbbi gondoskodik a biztos megporzásról, ahogyan szellemi és fizikai erőnkre egyaránt szükségünk van ahhoz, hogy munkánk gyümölcsöző legyen. Ehhez a képhez társul Jochánán rabbi tanítása arról, hogy Izraelnek szenvedésre van szüksége ahhoz, hogy visszatérjen Isten útjaira (ld. a keretben). Az olajbogyó hosszú ideig zölden marad a fán, és hirtelen érik meg, lilára váltva a színét. Ebben különbözik más gyümölcsöktől, melyek szép lassan érnek meg. Ahogy az olajfa is legvégső fázisában, az érett olajbogyó által teljesíti be küldetését, ugyanúgy teljesíti be az idők végezetén a zsidó nép Isten által rendelt küldetésének célját.
Mint fentebb említettük, a ránk maradt írásos forrásokból úgy tűnik, hogy az olajbogyó a tánáchi korszakban nem tartozott a széles körben fogyasztott étkek közé, bár a szomszédos népek szokásaiból kitűnik, hogy a szegényebb néprétegek legalapvetőbb étele a kenyér, a sajt és az ízesítésként szolgáló ecet mellett az olajbogyó volt. Annyi bizonyos, hogy a pácolt, napon szárított olajbogyó a talmudi korszakban már szerves része volt a szegény zsidó parasztok étrendjének. A tápláló, zsírban és ásványi anyagokban gazdag, erőteljes ízű bogyók színt vittek a szegény emberek egyhangú, elsősorban kenyérből és gabonafélékből álló étrendjébe. A Talmudból (Bráchot 41a.) megtudjuk, hogy a retek mellé olajbogyót is szokás volt felszolgálni, hogy sósságánál fogva lágyítsák a retek túlságosan erős, csípős ízét. A talmudi szövegből (Sábát 50a.) az is kiderül, hogy hogyan is fogyasztották a bogyókat: közvetlenül étkezés előtt a hüvelyk- és a mutatóujjuk közé fogva, vagy egy erre szolgáló kis kővel megnyomkodták, majd sóban bőségesen megmártva ették meg, hogy csökkentsék a gyümölcs keserűségét. Közvetlenül fogyasztás előtt ez a tevékenység (a bogyók megnyomkodása) még szombaton is megengedett volt.
A talmudi korban a fürdőházakban is fogyasztottak olajbogyót: tojással együtt szolgálták fel az ecetben vagy borban eltett bogyókat, hogy az embereknek nagyobb kedve legyen vizet inni – a nagy mennyiségű víz fogyasztása a tisztítókúra része volt. A Talmudból azt is megtudjuk, hogy az olajbogyókat besózva terítették szét kosarakban, és így helyezték a tetőre, hogy a nap szárítsa meg a szemeket, ezután magában vagy olívaolajban eltéve őrizték. A szemek egy másik részét sós lében tették el. A kevésbé szép olajbogyókat besózva a földbe ásták, amíg masszává nem állt össze, akkor a magokat eltávolították, kerek formába töltötték az olajbogyó-pépet, és a napon megszárították; fogyasztás előtt ecetbe áztatva puhították meg ezeket (Ávodá Zárá 40b).
Miért hasonlítanak a zsidók az olajbogyóra?
„Izrael [népe] buján növő olajfa, mely világosságot ad mindennek” (Midrás Smot rábá 46.)
…az Örökkévaló, a te Istened elvisz téged… egy oly országba, hol búza, árpa, szőlő, füge és gránátalma (terem), oly országba, hol olajfa és méz van (5Mózes 8:7-8.)
Jehosua ben Lévi rabbi tanította: miért mondják, hogy Izrael olyan, mint az olajfa? Azt tanítják ezzel, hogy ahogyan az olajfa levelei se nyáron, se az esős időszakban nem hullanak le, ugyanúgy nem szűnik meg soha Izrael [népe], sem ezen a világon, sem utána. (Talmud, Mönáchot 53b.)
Miért hasonlítják Izrael népét az olajbogyóhoz? Azért, mert ahogyan az olajbogyó csak erőteljes nyomás alatt adja ki az olaját [vagyis a lényegét], ugyanúgy a zsidók sem bánják meg bűneiket és térnek meg az Örökkévalóhoz, míg meg nem törnek a szenvedéstől. (Talmud, Mönáchot 23.)
Olajbogyós mártogató
Párve, tojás- és gluténmentes
1 doboz zöld vagy fekete olajbogyó, alaposan leszűrve; 3 gerezd fokhagyma; 2 ek. majonéz (elhagyható, a mennyiség ízlés szerint változtatható); Ha nem használunk majonézt: 1-2 ek. olívaolaj
A hozzávalókat aprítógépbe tesszük, és a gépet pulzálva működtetve egységes masszává turmixoljuk az egészet. Készíthetünk simább vagy darabosabb krémet. Olajbogyókkal vagy petrezselyemlevéllel díszítve tálaljuk.
Marokkói narancsos-olajbogyós saláta
Párve, tojás- és gluténmentes
4, lehetőleg kesernyés ízű narancs; Egy maroknyi fekete olajbogyó; 1 citrom leve; 3 ek. extra szűz olívaolaj; 3 gerezd fokhagyma; Só, ízlés szerint; 1 kk. őrölt római kömény; 1 kk. paprika; Aki a csípőset szereti: egy csipetnyi chili paprika
A meghámozott, kimagozott narancsokat kis kockákra vágjuk, tálba tesszük, hozzáadjuk az olajbogyót. A fokhagymát fokhagymanyomón áttörjük. A citromlét és az olajat egy kis tálban összekeverjük, a fokhagymával és a sóval ízesítjük, majd a narancsos-olajbogyós keverékre öntjük, és jól megkeverjük. Tálalás előtt meghintjük római köménnyel, pirospaprikával és egy csipetnyi chilivel.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 112. szám – 2018. november 1.