A halált az élet követi

Holokauszt megemlékezés és kiállítás megnyitó a Zsilipben

Nehéz egy olyan kiállítás megnyitójáról írni, ami rólam szól. Persze nem konkrétan rólam, de mégis. Mert a holokauszt bennem él, nem csak ma, nem csak az emléknapon, hanem minden nap. Mert az, hogy egyáltalán ott lehettem, hogy a szüleim megszülethettek, a nagyszüleim bátorságán és egy nyilas tiszt emberségén múlott. Mert míg másnak tucatnyi rokona van, én egy kezemen meg tudom számlálni a közelebbi családtagjaimat. Nehéz ilyen körülmények között pusztán újságírónak maradni.

Szalai Kálmán, a Tett és Védelem Alapítvány friss Scheiber-díjasa köszöntötte elsőként a megjelenteket. Elmondta, hogy hazánkban 2001 óta április 16-án emlékezünk a holokauszt magyarországi áldozataira: 1943-ban ezen a napon kezdődött a zsidó lakosság gettósítása, majd a vidéki zsidóság villámgyors deportálása – és szinte teljes megsemmisítése. Ezen a napon a feldolgozhatatlanra emlékezünk.

Szalai Kálmánt Szabó Máté rendező követte a mikrofonnál. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga című versét szavalta el. A kiállításnak helyet adó Zsilip (Zsidó élmények Lipóciában Zsidó közösségi tér) félkész, hideg, pókhálós mennyezetű termében hátborzongatóan csengtek a hexameterek.

Yosef Amrani, Izrael Állam magyarországi nagykövete párhuzamot vont a rosh hásána és jom kipur közötti tíz félelmetes nap, valamint a jom hasoá (holokauszt emléknap) és a jom háácmáut (Izrael függetlenségi napja) közti napok között. Ahogy haladunk a szomorútól a dicső felé. Ahogy a világégésből merített erő segítségével megszületik a zsidó állam. Ahogy porból és hamuból újjászületik a zsidó nép. A széder estén felolvasott Haggáda is azt mondja: „beszéld el fiadnak!” Beszéld el úgy az egyiptomi kivonulás történetét, hogy nemzedékről nemzedékre úgy érezzük, mi vonultunk ki, mi menekültünk meg a rabszolgaságból. Ugyanez a feladatunk a holokauszttal is: ne engedjük a történelemhamisítást! Emlékezzünk, őrizzük és adjuk tovább az emlékeket úgy, mintha velünk történt volna. Benda Iván fotóin egyszerre kelnek életre a borzalmas emlékek és a jelenkor zsidósága: a zsidó élet nem szűnik meg – újjáéled. Befejezésül köszönetét fejezte ki a Egységes Magyarországi Izraeli Hitközségnek a kiállításért, azért, hogy a képeken keresztül lehetőségünk van újra emlékezni.

Az omerszámlálás hetei alatt nem szokás élő zenét hallgatni, ám a gyász és az emlékezés mélyebb átélése érdekében a rabbik úgy döntöttek, ezúttal kivételt tehetnek: a Classicus Vonósnégyes (Konrád György, brácsa, Rácz József, első hegedű, Baksai Réka, második hegedű, Zétényi Tamás, cselló) Mozart: Dissonanzen-quartetjét adta elő.

Végre maga az alkotó, Benda Iván lépett a mikrofonhoz. Elsőként az EMIH vezető rabbijának, Köves Slomónak köszönte meg a segítségét, amiért ismeretlenül is fogadta őt és létrejöhetett a kiállítás. Elmondta, hogy húsz éve minden esztendőben ellátogat Izraelbe, ahol a mindennapi életet, a vallások egymás mellett élését és kedvenc témáját: az ortodox zsidókat fényképezi. Heller Ágnessel kerestek helyszínt izraeli képeinek kiállításhoz, amikor a Páva utcai zsinagóga karzatán egy holokauszt kiállításba botlottak: olaj- és pasztellképek, grafikák voltak. Heller Ágnes azt mondta: „a holokausztot nem lehet kiábrázolni”. Ez a mondat azóta számtalanszor visszaköszönt, elkíséri mindenhova – mondta Benda Iván. Elkísérte egészen Jeruzsálemig, ahol a holokauszt kiállításon egy, a végtelenségig ismétlődő kisfilm adta meg rá a választ: egy bevagonírozott idős férfi próbál tenni valamit, hogy ne történjen meg, ami, ám kattan a retesz. És kattant újra meg újra, kilencven másodpercenként. Ekkor jött rá, hogy a holokausztot valóban nem lehet sem megérteni, sem kiábrázolni, ám az ember mégis újra meg újra megpróbálja: megérteni a megérthetetlent és kiábrázolni a kiábrázolhatatlant. Egy Konrád György idézet után megjegyezte, hogy a korábban hallott vonósnégyes 94 esztendős brácsása is egy Konrád György, aki a holokausztban vesztette el a családját. Az élet azonban élni akar. „Nem felejtünk. Emlékezünk” – zárta beszédét.

Végül, Köves Slomó rabbi szólt a megjelentekhez. Elmesélte, hogy 11-12 éves lehetett, amikor kezdték komolyabban foglalkoztatni a világ olyan nagy kérdései, mint létezés, vagy éppen Isten. Ekkoriban hallott először a nagyszüleitől a holokausztról is, és sehogy sem állt össze a kép: ha valóban van Isten, hogyan történhetett ez meg? Elmondta: ez a kérdés a mai napig foglalkoztatja, ahogy mindannyiunkbat. Rájött azonban, hogy nincs jó válasz, ám nem is cél választ adni rá, helyette a kérdést kell újrafogalmazni: hogyan tehetett ilyet az ember? Az ember, akinek megadatott a szabad választás lehetősége jó és rossz között. Ha nem élünk a jó lehetőségével, megöljük a bennünk élő Istent. Példaként említette Elie Wiesel Nobel-békedíjas írót, holokauszttúlélőt, aki elmondta a Rebbének, hogy nem szeretne gyereket. A Rebbe azt felelte: ha nem lesz utódja, Hitler tervét hajtja végre.

Az épület, melyben vagyunk, zsinagóga nyílik, egyike annak a néhánynak, melyet a II. világháború után létesítettek. A halált az élet követi. A Zsilip üzenete: ám Izrael cháj – Izrael népe él!

Molnár Zsófi

Képek az eseményről itt 

 

  • Küldés emailben