Gyűlöletkampányok ágyaztak meg a holokausztnak – interjú Haraszti Györggyel

Évekkel a német megszállás előtt, 14-15 ezer Magyarországon élő zsidót deportáltak az ország határán túlra. A kitelepített embereket nem sokkal később német különítmények meggyilkolták. A Kamenyec-podolszkij-i tömegmészárlás 75. évfordulója alkalmából Haraszti György történésszel beszélgettünk a magyar állam felelősségéről, a holokauszthoz vezető út állomásairól, az „idegenrendészeti eljárás” következményeiről.

Készítsünk egy gyors pillanatfelvételt arról a korról, amelyben megtörtént a tömeggyilkosság. Hogyan telt 1941 nyarán a magyar zsidóság élete?

A budapesti zsidók túlnyomó többsége magyar tudatú, erősen asszimilált neológ volt, míg a vidékiek körében az ortodoxia dominált. A helyzetet bonyolította, hogy 1941-re a Trianonban elcsatolt területek jelentős részének visszatérésével gyakorlatilag megduplázódott, közel nyolcszázezer főre nőtt a Magyarországon élő zsidóság létszáma, és így megközelítették az ország 1918/19-es szétdarabolása előtti létszámot. A Magyarországra „visszakerült” zsidóság nagy többsége szigorú vallási szabályok között élő ortodox volt. Az ő viszonyuk a magyar államhoz más volt, mint a neológ fővárosi zsidóságé. Egy máramarosi vagy kárpátaljai zsidó adott esetben csak zsidónak vallotta magát, az esetükben a vallási kötődés mellett a cionizmus is jóval erősebb volt, mint a két világháború közötti Magyarországon.

Milyen volt a magyar zsidók helyzete a hétköznapokban ekkor?

1941-ben már három érvényben lévő zsidótörvény szabályozta a magyarországi zsidóság életét. Az első zsidótörvény 1938-ban még „csak” az izraelita felekezet tagjait érintette, nem faji alapon rendelkezett, és hatálya alól elvileg valláscserével is ki lehetett bújni, amellyel egyébként több ezres  nagyságrendekben éltek is. A keresztény egyházak a betérési feltételek “szigorításával” védekeztek is a túlzott mérvű konverzió ellen. Az 1939-ben meghozott második zsidótörvény már faji alapon, a nagyszülők vallása alapján (amely valójában  származási kategória) határozta meg, hogy ki a zsidó. A közszolgálat kapui teljességgel bezáródtak a zsidók előtt. Az 1941-es, harmadik zsidótörvény pedig már szigorúan nürnbergi faji törvény volt, amely megtiltotta a zsidók és a nem zsidók nemi kapcsolatát, házasságát. Rövidesen visszavonták a zsidó vallás bevett jellegét és azt a megtűrt kategóriába sorolták vissza. Megszüntették a zsidóság felsőházi képviseletét. A zsidótörvények a zsidók egzisztenciáját egyre szigorúbban korlátozták, a társadalmi kapcsolatokat is megmérgezték, ellehetetlenítették. A zsidók életlehetőségei erősen romlottak, sokan elvesztették a megélhetésüket, egyre több ember szorult rá a hitközség támogatására.

Az 1941-es zsidó deportálások útvonala

Az 1941-es zsidó deportálások útvonala (Kép forrása: wikipédia)

 

Ön szerint a zsidótörvények elsősorban a zsidók vagyonának megszerzéséről vagy a zsidók jogainak korlátozásáról szóltak inkább?

Az antiszemitizmus mögött mindig ott állnak a vagyoni, gazdasági szempontok. Azonban azt gondolom, hogy az emberek ideológiai okokból, sőt “önzetlenül” is tudnak gonoszok lenni, embertársukat gyűlölni, annak ártani.  Együttesen léteztek ezek a tendenciák. Például a visszacsatolt Kárpátalján, ahol óriási nyomorban éltek az emberek, kezdettől fogva nagy jelentősége volt annak, hogy ki kapja meg a zsidótól elvett iparengedélyt,  kis boltot, földet. Ne felejtsük el azt sem, hogy 1944-ben sokan a deportált zsidók után visszamaradt párnacihát és lábast is elvitték. Számukra az volt az érték, és boldogok voltak azzal a zsákmánnyal, amit azoktól szereztek, akikkel korábban évtizedeken keresztül a legnagyobb békességben, néha talán barátságban is éltek.

 

Szellemi kútmérgezés

Térjünk vissza a „békeidők” utolsó évébe, 1938-ba. Az első zsidótörvény hatására megjelentek a strómanok és az Aladárok…

Nem árt tisztázni az „Aladárok” és „strómanok” közötti jelentős különbséget. A stróman, a “szalmabáb” a polgári életben nagyjából a céget kifelé reprezentáló üzlettársnak felel meg, aki mögött meghúzódik a valódi tulajdonos – többé-kevésbé megszokott dolog ez az üzleti világban. Ma is sok példa van erre, egész magas szinteken is. Az „Aladár” viszont olyasvalakit jelent, aki “jó származását” kihasználva erőszakosan betelepszik egy zsidó tulajdonba, visszaél a zsidó joghátrányával és  társadalmi kapcsolatait felhasználva teljhatalomra tesz szert, viszonylag rövid időn belül ki is szorítja az eredeti  tulajdonost  a vállalkozásából. Bibó István hangsúlyozza híres tanulmányában, hogy ekkor tapasztalta meg a keresztény társadalom számos tagja, hogy munka nélkül, csak a származási helyzetének kihasználásával vagyonhoz, jelentős anyagi előnyökhöz juthat. Persze a gazdagabb zsidók azért gyakran tudtak profitálni még az “Aladárok”-ból is. Fontos azt is tudni, hogy – most 1941-ről beszélünk – a környező kelet-közép-európai államokban szinte mindenhol súlyosabb volt a zsidóság helyzete, mint Magyarországon. Akik azt mondják, hogy a magyar zsidók 1944-ig – ha nagy nehézségek árán is – korlátozott egzisztenciával, de mégis  életben tudtak maradni, ellentétben mondjuk a beszarábiai vagy bukovinai hitsorsosaikkal, mindig megkapják a vádat, hogy a jobboldal malmára hajtják a vizet, de attól még a tény tény marad.

Antonescu Romániájában a dél-erdélyi zsidók túlnyomó többsége túlélte a háborút, amely nem mondható el a Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi zsidóságáról.

A hárommilliós lengyel zsidóságot már 1939 végétől kezdve gettóba zárták, és három év alatt meg is gyilkolták őket. A szlovák zsidókat 1942-ben megsemmisítő táborokba vitték, ahol megölték őket. Ugyanakkor 1941-ig több mint húszezer zsidó menekült Magyarországra a környező országokból, például a németek által lenyelt Ausztriából, Csehszlovákiából és Lengyelországból. A Romániában maradt Dél-Erdélyben végül valóban megkímélték a zsidóságot, de szinte párhuzamosan a kamenyec-podolszkiji eseményekkel, a Szovjetunió megtámadása után a németek jóvoltából visszakapott területeken a román hadsereg kegyetlen vérengzésekbe kezdett, és több mint 100-120 ezer zsidót ölt meg. A romániai zsidó áldozatok száma 1941 és 1944 között meghaladta a 380 ezret.

09220005

Ekkor a magyar zsidóság egyre keményebb jogfosztottságban, de még élt.

Valóban súlyossá vált a jogfosztottság, és ami a későbbi tragédia szempontjából talán még fontosabb: a társadalmi kapcsolatok egyre növekvő mértékben eldurvultak, ellehetetlenültek. Ez a folyamat 1944-re odáig jutott, hogy a magyar társadalom nagy többsége nem tanúsított szolidaritást a zsidóság iránt. Nem nyújtott neki segítséget, nem érzett részvétet. És ez a helyzet nem a semmiből keletkezett: egy államilag indított, roppant hosszú szellemi kútmérgezés előzte meg, tudatosan felépített gyűlöletkampányok ágyaztak meg a holokausztnak. Ezt a jelenséget súlyosabbnak tartom, mint magukat a zsidótörvényeket.

Milyen módon folytatták le a gyűlöletkampányokat?

Az akkori médián keresztül, a sajtó széles eszköztárával, nem is szólva a közigazgatásról, amely messze túlment a zsidótörvények rendelkezésein.

A közigazgatás milyen technikákat vetették be?

Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra születtek újabb és újabb rendelkezések, amelyek a legrészletesebben megszabták, hogy mit tehet vagy nem tehet egy zsidónak minősülő személy, hova mehet vagy nem mehet, kikkel érintkezhet stb. Munkácson például kitiltották a zsidókat a piacról. Nem létezett ugyan országos rendelkezés, hogy zsidók nem árulhatnak ilyen helyen, de a helyi polgármester a saját hatáskörében úgy döntött, hogy nem mehetnek be. Vagy Endre László, Pest megye hírhedt főszolgabírája, majd alispánja, aki később, 1944-ben a deportálások egyik főszervezője volt, különböző ürügyekkel sorozatosan bezáratta a zsidó boltokat. Egy 1940-es rendelkezésével üzleti hátrányba hozta például a zsidó kőfaragókat, amely rendelkezéshez mellesleg tízegynéhány  megye is csatlakozott. Endre találta ki azt is, hogy kitiltja a zsidókat a fürdőkből, amit Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter akadályozott meg.

Milyen volt a zsidó munkaszolgálatosok helyzete?

Érdemben 1940-től sorjáznak azok a rendelkezések, amelyek kiszorították a zsidókat a fegyveres szolgálatból. Ehelyett munkaszolgálatot írtak elő a számukra. A munkaszolgálatosok sokáig nem részesültek a katonákat megillető szabadságolásban és egyéb juttatásokban, illetve a családjaik segélyben. Az özvegyek és árvák nem kaptak nyugdíjat stb. Ezt a sanyarú helyzetet 1942/43-ban Nagybaczoni Nagy Vilmos idejében részben korrigálták, de addig egyértelműen hátrányosan különböztették meg őket.

 

A galíciai bevándorlás mítosza

Beszéljünk akkor az első olyan tömeggyilkosságról, amely Magyarországról kitoloncolt embereket érintett. Szakály Sándor, a Veritas Intézet igazgatója szerint a kamenyec-podolszkiji mészárlás valójában idegenrendészeti eljárás volt.

Személyesen vele is közöltem, és ezt most nyilvánosan megismétlem: amit elmondott, az formálisan igaz, de az igazság ennél mégis jóval összetettebb, bonyolultabb. A magyar hatóságok a hontalan zsidók deportálását  akkor valóban közigazgatási aktusnak, idegenrendészeti eljárásnak tekintették. De a holokauszt eseményeinek ismeretében egy ilyen mondatot így nem lehet elmondani, legfeljebb idézőjelben, és nyomatékosan hangsúlyozva, hogy „az akkori magyar hatóságok szerint”. Szakmai körökben, részletesen argumentálva persze sok mindent el lehet mondani a korszak idegenrendészeti metódusairól. A kijelentés azonban ilyen tömören politikailag semmiképpen nem korrekt. Én azt tanácsoltam neki, hogy a nyilvánosság előtt kérjen elnézést, ami meg is történt. De egy ilyen helyzetből utólag már nehéz jól kijönni.

De vajon milyen megfontolásból mond egy állami intézet vezetője ilyet, miközben ebben a témában minden jelzőnek jelentősége van?

Ezt tőle kellene megkérdezni. Ha jól emlékszem, Szakály csak futólag említette a Kamenyec Podolszkij-i tragédiát, utólag lett belőle ügy. A témakörhöz nyílván csak tágabb perspektívából szabad és érdemes közelíteni.

Hogyan?

Én sem vagyok a téma szaktörténésze. Kamenyec-Podolszkij-jal már számosan foglalkoztak, Stark Tamás kollégám egy amerikai szerzőtársával éppen most ír egy terjedelmes monográfiát róla erős kitekintéssel az “idegenrendészeti” előzményekre.  A modern polgári magyar állam kialakulása, tehát 1867 óta állandó problémát okozott Magyarországon az idegenek bevándorlása. Ez komoly gond volt, amelyhez a közigazgatásnak is valahogyan viszonyulnia kellett. Ha eltekintünk az első világháború előtti korszaktól, akkor 1919-től kezdve folyamatos gondot okozott a Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgárságú zsidók (és persze nem csak zsidók)  kérdése. Már a Tanácsköztársaság alatt Landler Jenő népbiztos utasítására (és lengyel tiltakozás ellenére) több ezer  keleti/galíciai zsidót szállítottak a lengyel határra, elsősorban azokat, akik az első világháború során az orosz offenzíva elől  menekültek Magyarországra. Közülük végül mintegy ezer zsidót dobtak át Galíciába. A Horthy-rendszer berendezkedése után a huszas években vagy kétezer embert távolítottak el a hontalan, állampolgárság és letelepedési engedély nélküliek közül. Jobbára kelet-európai származású, ortodox zsidókról volt szó, az integrálódott, jómódú zsidókat ugyanis nem telepítették ki. Az említett társadalmi rétegből sokan nem vették fel a magyar állampolgárságot, jóllehet közülük sokan  már az előző század végén “a papírmunkát mellőzve” megtelepedtek Magyarországon. Nem kevesen közülük csak a rabbi előtt kötötték házasságot, nem álltak  az állami anyakönyvvezető elé,  emiatt gyermekeik státusza később védtelenné vált, ezek az emberek, amikor az állami nyilvántartás „szeme elé” kerültek, már törvénytelennek számítottak, jóllehet a vallási előírások szerint minden rendben volt velük. És ott voltak a menekültek. Előbb az első világháborúból visszamaradt galíciai menekültek, majd a harmincas évek közepétől a németországi, utóbb az ausztriai és cseh-szlovákiai zsidók. 1939 szeptemberétől megint a lengyelországiak. Ez közel húszezer embert érintett, annak ellenére, hogy az 1930-ban létesített Külföldieket Ellenőrző Országos Közigazgatási Hatóság (KEOKH) körülbelül kilencezer zsidót utasított ki az országból a harmincas években.

Friedrich Jeckeln 1941. augusztus 29-i rádiótávirata

Friedrich Jeckeln 1941. augusztus 29-i rádiótávirata (Kép forrása: wikipédia)

Máshol mi volt a helyzet?

Más országok is szabadulni akartak a jogilag tisztázatlan státuszú lakosaiktól, ez akkor általános európai jelenség volt. Például korábban a németek tízezer számra dobták át a határon a lengyelországi származású zsidókat Lengyelország felé, akiket a lengyelek nem akartak be/visszaengedni. Kevesen tudják azt is, hogy ezt megelőzte egy hatalmas genocídium és migráció: a mai Ukrajna területén a bolsevik forradalmat követő polgárháború alatt közel háromszázezer zsidót gyilkoltak meg és jó félmilliót kényszerítettek menekülésre  1918 és 1921 között.

Ismert toposz a Galíciából érkező tömeges bevándorlás. Mennyire alapul ez a toposz tényeken?

A galíciai bevándorlástól tartó 20. századi rettegés mítoszokon alapul. Ennek az a magja, hogy a XIX. század elején főként Cseh és Morvaországból, majd később Galíciából sok zsidó bevándorló érkezett Magyarországra, és ezek az emberek kezdetben túlnyomó többségükben a határszélen telepedtek meg. “Befelé migráló” leszármazottaik nagyjából két generációval később érték el az ország belsejét, illetve Budapestet. A századforduló után tűntek fel a pesti utcán. Ezt a sajtó és az erre fogékony közönség úgy élte meg, hogy itt egy hatalmas zsidó bevándorlás zajlik. Holott ezek a gyakran ortodox, feltűnő külsejű zsidók generációk óta Magyarországon éltek, de inkább a távoli peremvidékeken. 1880 óta Magyarországra nem történt érdemleges zsidó bevándorlás, sőt ezután inkább zsidó kivándorlás volt jellemző, és a mérleg még Kovács Alajos, a két háború közötti időszak híres (mellesleg antiszemita) statisztikusa szerint is mintegy mínusz százezer főt tett ki.

 

Alkalom szüli a pogromot

Mi a fordulópont ebben a történetben?

Az első zsidótörvény ellen 1938-ban még neves értelmiségiek tiltakoztak, újságban, nyilvánosan. A második és a harmadik ellen már nem. Akkorra már jócskán leépült a társadalmi szolidaritás, és a közigazgatás – technikai értelemben – valóban idegenrendészeti eljárásként (is) tekintett a “hontalan” és/vagy idegen állampolgárságú zsidók ügyére. Az Anschluss után több száz burgenlandi, 1918 előtt magyar állampolgárságú zsidót, akik megrekedtek az új német-magyar határon még nagy nehezen, de befogadott Magyarország. Egy kisebb részük aztán bekerült a kőrösmezei transzportba. Amíg béke volt, egy kormányzat nem tehetett meg bármit, akármi is állt szándékában. A rendkívüli helyzet, a háború kellett az események elvadulásához. A Szovjetunió elleni német támadás és a magyar hadbalépés kellett a pokol elszabadulásához. A korábbi galíciai területek egy része 1941 júliusában és augusztusában magyar megszállás alá kerültek. 1941 augusztusában vették át itt az ellenőrzést a németek.

Hontalan zsidók 1941 nyarán (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára)

Hontalan zsidók 1941 nyarán (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára)

Kik voltak a kitoloncoltak?

Vegyes népességről beszélhetünk. Jobbára a kisegzisztenciák soraiból kerültek ki, sok gyerekkel, többségükben ortodoxok; házalók, iparosok, napszámosok stb – szegény, de szorgalmasan dolgozó emberek. Közülük mintegy tizenkétezer ember, a legszegényebbek közül, kárpátaljai volt.

Hogyan indult el a kiszállítás?

A háború megindulása után a magyar kormányzaton belül több oldalról is felmerült, hogy itt a kiváló alkalom a „hontalan” zsidóktól való megszabadulásra. Ennek két fő iránya volt: egyrészt Kozma Miklós kárpátaljai kormányzó kezdeményezése. A visszacsatolt Kárpátalján közel százezres, elsősorban ortodox zsidóság élt, ő ezt a népességet akarta megritkítani. Elsősorban azokat akarta eltávolítani, akik nem rendelkeztek állampolgársági papírral vagy státuszuk rendezetlen volt. Többeket már 1940-ben megpróbált áttetetni a Szovjetunió területére, de ezt az oroszok visszautasították. Másrészről Werth Henrik vezérkari főnök is szerette volna elérni, hogy a kormány utasítsa ki a „hontalan zsidókat”. Werth Henrik meggyőzte Bartha Károly hadügyminisztert, hogy terjessze a kormány elé a hontalan emberek kitelepítését és végül 1941. július 12-én egy kormányülésen határozat születik ennek az akciónak a végrehajtásáról. Összességében mintegy  tizennyolcezer embert deportáltak. Több ezer, már deportálási végzéssel rendelkező embert végül augusztusban már nem indítottak el, de nem humanitárius megfontolásból, hanem mert a németek tiltakoztak a zsidók átdobása ellen. A leállítási rendelkezés Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől származott, aki július 12-én egyedül szavazott a kitoloncolások ellen.

Miért?

Ő régi vágású liberális volt, akinek a gondolkodásába egy ilyen sommás, embertelen lépés nem fért bele. Átlátta, hogy itt nem vizsgálják meg az egyes ügyeket, nem nézik meg, hogy akinek nincs papírja, annak miért nincs, hanem teljesen rapid módon hetek alatt kitelepítenek mérlegelés és egyeztetés nélkül az országból közel húszezer  embert. A határozat meghozatala után alig három nappal, július 15-én meg is kezdődött az emberek elszállítása a hazai gyűjtőtáborokból az akkori határra, Kőrösmezőre, és onnan 500-1000 fős transzportokban vitték tovább őket, néha vonattal, többnyire teherautókkal, sőt akár gyalog a galíciai területekre, maximum Kolomea környékére, ami mintegy hatvan kilométerre volt az akkor magyar határról, és ott szélnek eresztették őket. Tehát a közvélekedéssel ellentétben nem a még jóval távolabb eső Kamenyec-Podolszkijba deportálták őket, oda még el kellett jutniuk valahogy, többnyire gyalogszerrel, és logikus módon a legnagyobb, jelentős zsidó népességgel rendelkező településén próbáltak menedéket, segítséget  lelni.

Mit mondtak itthon nekik, hogy hová viszik őket?

Azt ígérték nekik, hogy azokon a területeken kezdhetnek új életet, ahol a visszavonuló szovjet csapatokkal eltávozott zsidók üresen maradt házai, vagyontárgyai várják őket. Ez egyébként jó alkalom volt arra, hogy kirabolják a deportálásra szánt embereket, hiszen hátrahagyatták velük a javaikat,  csak minimális mennyiségű pénzzel, használati tárgyakkal, mindössze háromnapi élelemmel indulhattak el a határmenti Kőrösmezőre.

Tehát mai kifejezéssel élve „humanitárius katasztrófába” hajtották őket.

Igen, anarchikus állapotok uralkodtak, amelyet még járványok is súlyosbítottak. Az átmeneti magyar megszállás megszűnőben volt, de a német berendezkedés  még csak formálódott. A hatóságok  eleinte nem sokat törődtek a tehetetlenül bolyongó emberekkel, csupán a helyi hitközségek próbáltak valahogyan segíteni rajtuk, amíg volt miből. Augusztus közepétől a zsidók zömét végül a területet átvevő németek Kamenyec-Podolszkijba, Podólia fővárosába hajtották, amely a legnagyobb település volt a környéken. Olyan nagy, hogy végül a mészárlás során sok ezer helyi zsidót is lemészároltak. Összesen 23,600 embert öltek meg ekkor. Ebből 14-15 ezer volt a Magyarországról, 2 ezer a Romániából érkezett zsidó. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanis, hogy a románok is deportáltak zsidókat, és a németek ismételten tiltakoztak az ellen, hogy innen is, onnan is további zsidókat kapjanak. A kérdést végül úgy “oldották meg”, hogy további zsidókat nem engedtek be, a már ott tartózkodókat pedig legyilkolták.

Ki hozta meg a tömeggyilkosságról szóló döntést?

A döntés augusztus 25-én a megszállt ukrán területeken illetékes német vezetés Vinnyica-i értekezletén született, amelynek folyamodványaként felszólították a helyi SS és rendőri erők parancsnokát, Friedrich August Jeckeln SS-tábornagy és rendőrtábornokot, hogy a Kamenyec-Podolszkij térségében található zsidókat szeptember elsejéig likvidálja. Valószínűleg Himmler is tudott a határozatról, bár erről nincs nyom. A történészek többsége úgy véli, hogy ez idő tájt  kezdett a „végső megoldás” gondolata formát ölteni, bár nagy viták vannak arról, hogy pontosan mikor született a döntés. Nagy valószínűséggel a megszállt szovjet területek zsidóságának likvidálását határozták el először, és a Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés az első lépések közé tartozik. Ismereteink szerint itt kerül sor az első, tízezer főt meghaladó tömeggyilkosságra 1941. augusztus 27-én és 28-án. A zsidók legyilkolására bevetett különleges csoportok, az Einsatzgruppék a szovjetek elleni háború megindulását  követő egy éven belül másfél millió embert ölnek meg “hagyományos módszerekkel”. A Kamenyec-Podolszkij-i mészárlást levezénylő Friedrich Jeckeln SS-tábornok, alig egy hónap múlva  Babij-Jariban gyilkoltatja halomra a kijevi zsidókat, majd Rigában folytatja a mészárlást.

Hogyan zajlott a tömeggyilkosság Kamenyec-Podolszkij-ban?

A zsidókat a dombok által körbevett település határába vitték, ahol előzetesen már nagy árkokat ástak, és az 500-1000 fős csoportokba terelt embereket felszólították, hogy vetkőzzenek le, és feküdjenek bele ezekbe a gödrökbe. Itt végül közvetlen közelről géppisztollyal lőtték le őket. Amikor nagyjából elcsendesedtek az emberek és már szinte mindenki meghalt, akkor következett az újabb csoport, rá az előzőre. Ahogy a németek mondták szardíniacsomagolás.

Zsidók menete az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban, ahol őreik a városon kívül agyonlőtték őket. A fotót Spitz Gyula, magyar munkaszolgálatos sofőr készítette titokban.

Zsidók menete az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban, ahol őreik a városon kívül agyonlőtték őket. A fotót Spitz Gyula, magyar munkaszolgálatos sofőr készítette titokban.

Volt-e ellenállás?

Minimális ellenállás sem volt, ami az ellenállásra is felkészült németeket (és a kisegítő ukrán milicistákat) is megdöbbentette.

Tudták az emberek, hogy mi vár rájuk?

Tisztában kellett lenniük vele, látták a korábban legyilkoltakat, de ekkora már teljes apátiába süllyedtek, imádkoztak.

 

Kevesen tiltakoztak

Ön szerint miért nem volt ellenállás a holokauszt során történt tömeggyilkosságoknál?

Ennek több oka is van. Most csak kettőt említenék. Először is egy pillanatra sem szabad mai fejjel gondolkoznunk, a hetvenöt év előtti ortodox zsidók világképét próbáljuk meg felidézni. Az úgynevezett három fogadalmat követték: nem szabad ellenállni a nem zsidóknak, “fellázadni más népek ellen”,  a Messiás eljöveteléig nem szabad megkísérelni a visszatérést Izráel földjére, engedelmeskedni kell a környezet törvényeinek és akkor a nem zsidók sem fogják túlontúl sanyargatni a diaszpórában élő zsidókat. Optimista megközelítésben: ha betartjuk a törvényeket, akkor végső soron nem lehet semmi baj.

Engedelmeskedni a végsőkig?

Extrém esetben az egyénnek bármilyen hatósági parancsot el kell fogadni, ami igazán fontos az a közösség túlélése, amit egyéni szembeszegüléssel nem szabad kockáztatni. A másik ok már sokkal prózaibb. Az önszuggeráló jóhiszeműség.  Hiszek mert hinni akarok. A halálra szánt zsidók hosszú ideig elhitték a magyar és a német hatóságok megtévesztő ígéreteit. Az élettől való megfosztást sok megelőző, egyenként túlélhetőnek tűnő korábbi lépés (jogfosztás, egzisztenciális korlátozás stb.) előzte meg.   A legvégén pedig csak azt látták, hogy állnak a két oldalt felsorakozott fegyveresek között, és már nincs hová menekülni. Talán a végén sokan már azt gondolták, csak legyünk minél hamarább túl rajta. Mások akkor már nagyon betegek, teljesen kimerültek voltak.

A németek hozták a döntést, de vettek részt magyarok a mészárlásban?

A gyilkosok között ott voltak a helyi lakosságból toborzott  ukrán segéderők. Van egy olyan verzió, de nem bizonyított, hogy egy bizonyos magyar utászalakulat is részt vett volna a mészárlásban. A térségben magyarok mindvégig jelen voltak, a vérengzést gépkocsivezetői feladatokat ellátó zsidó munkaszolgálatosok észlelték és jelentették. A németek és az ukránok akkor annyira belejöttek a gyilkolásba, hogy a magyar zsidó gépkocsivezetőket is meg akarták ölni, de a magyar katonák megakadályozták ezt. Minderről a munkaszolgálatosok számoltak be.

Mi történt ezután itthon?

Az augusztus eleji német tiltakozásokat követően Keresztes-Fischer Ferenc megtiltotta a további deportálásokat a hazai gyűjtőtáborokból, és elrendelt egy hosszabb közigazgatási folyamatot az állampolgársági papírok megszerzése, illetve felülvizsgálata céljából. Tehát amivel kezdeni kellett volna, az tették legutoljára.

Rajta kívül a magyar közéletben más nem cselekedett vagy nem szólalt meg?

Nagyon kevesen: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Rassay Károly liberális politikus és Schlachta Margit katolikus feminista politikus eredményesen tiltakozott a magyar állampolgárságú zsidók kitelepítése ellen. A neológ és ortodox országos irodák közös beadványban fordultak a miniszterelnökséghez, hogy “a Galiciába való kitelepítéssel kapcsolatban” sürgessék az állampolgársági iratok beszerzési és elfogadási eljárásának meggyorsítását. De a szélesebb nyilvános visszhangot elfojtották. A politikai elit és a zsidók egy része azért tudatában volt a kamenyec-podolszkiji eseményeknek.

Forrás: szombat.org

Kép forrása: szombat.org

 

Örök mementó

Mi a jelentősége a kamenyec-podolszkiji mészárlásnak az egész Holokauszt folyamatában?

Ez volt az első öt számjegyű áldozatot követelő tömeggyilkosság, egyfajta pre-holokauszt. A magyar zsidóság 1944-es deportálása előtt a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság, az újvidéki vérengzés és a munkaszolgálat tizedelte meg (majdnem tényleg ilyen arányban) a magyar zsidóságot. Kamenyec-Podolszkij kapcsán Magyarország először szembesült a népirtó német szándékokkal. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ezért kiadott egy utasítást, amely szerint ha egy Magyarországról deportált  zsidónak sikerül valahogy visszajutnia a magyar határhoz, akkor ellentétben a korábbi utasításokkal, be kell engedni őt, és ez nagyon fontos volt, mert két-háromezer ember így menekült meg. Én is találkoztam olyan emberrel, aki először csudamód Kamenyec-Podolszkijból tért vissza, utána meg Auschwitzból.  

Az akkori magyar adminisztráció felelőssége mekkora a Kamenyec-Podolszkijban megölt zsidók halálában?

1944-ben már nem mondhatták, hogy nem tudják, mi történik majd a magyar zsidósággal, de 1941-ben még nem tudták. Kegyetlen, embertelen intézkedés volt, de a végrehajtók nem voltak tisztában azzal, hogy ezekre az emberekre a biztos halál vár. Az is tény, hogy egyik vagy másik pillanatban szinte minden korabeli európai ország élt ilyen vagy hasonló intézkedésekkel, ám ez sem felmentő ok természetesen.

40763

Mennyiben volt magyar ügy ez? A konkrét esetben állítható, hogy a németek az emberek haláláért, a magyar adminisztráció pedig az emberek jogfosztásért volt felelős?

Igen. A németek szemszögéből a kamenyec-podolszkiji mészárlás, bár többségében Magyarországról kiutasított zsidókat érintett, nem volt magyar ügy, nem tekintették annak. Magyarország számára azonban örök mementó, mivel először történt meg, hogy korábban Magyarországról élő, innen deportált embereket a származásuk miatt, korra, nemre való tekintettel meggyilkoltak. Ez a egyetemes holokauszt történetében is fontos állomás.

Névai Gábor

 

 

 

  • Küldés emailben